Himnuszok záró strófáiban (még a Máriát dicsérő énekekben is) megtalálhatók az isteni közösséget hangsúlyozó sorok, például Szent Ambrus Esti énekében: „Kérjük a Fiút és Atyát / s a kettejükből áradó / lelket: hatalmas Háromegy, / vedd szárnyad alá, aki kér.” A misztikumra hajló angol John Peckham himnuszát a Szentháromságnak címezi, s mintha Ágoston, a hippói püspök gondolatait foglalná versbe. Így kezdi: „Hárman a fenség trónusán / ülnek az égi lakomán; / (mert a magányost a magány / nem vigasztalja igazán).”
A teremtés óta nem magányos a teremtmény, földi mivoltában az ember akkor sem az, ha nem fogadja el a történelemben s az egyénben lévő isteni Háromegyet. Gót szerzetesek éjszakai imádságában ez áll: „Hármas-egy, kinek áldott hírét / zengi Minden!” Kozmikus kép; az Istenhez térdelő világegyetem hirdeti a Teremtőt, a Megváltót és a Megszentelőt. A keresztény költészet ebben a legmélyebb dogmájában tud igazán elmerülni; keresnie kell a szavakat, s közben az értelem és a szív együttes szólamával „kiénekelni” a kimondhatatlant. Erre gondolhatott korunk zeneszerzője, a műveiben a zenei esszenciát kereső francia Messiaen, amikor a Szentháromságról meditáló orgonapartitúrájába teológiai hangkódokat írt. Minden motívum jelképi – „az Atya, a vele egylényegű Egyfia”, s a „vele uralkodó Lélek” kifejezése.
Talán a szentháromságos misztérium az oka Krisztus komolyságának, aki sohasem nevetett, jegyezte meg valaki. Valóban, az Újszövetségben nincs nevetés, csupán folytonos szelíd derű, mosolygás. És ennek a mindent átjáró szeretet a magyarázata. Az a szeretet, amelyről Puskás Attila felejthetetlen sorokat ír, amikor Hans Urs von Balthasar szentháromságos teremtésteológiáját elemzi: „Balthasar felfogásában az isteni lényeg azonos az abszolút szeretettel, az Atya istenségével mint önmaga maradéktalan közlésével, melynek nincs önmagán kívül alapja. (…) Ez az Atya önmagát ajándékozó örök és eredendő kenózisa (kiüresítése), abszolút lemondás arról, hogy egyedül birtokolja az isteni lényeget. Az Atya fenntartás és visszatartás nélkül ajándékozza önmagát, de nem veszíti el önmagát az ajándékban, hiszen éppen ebben az önodaadásban van istenségének lényege. Itt, az Atya maradéktalan önátadásában mutatkozik meg Isten végtelen »mindenhatósága « és erőtlensége, mindent oda tud adni, s nem tud másként Isten lenni, mint ebben az őskenózisban. (…) A Fiú sem másként birtokolja az ajándékba kapott istenséget. Mint az Atyától jövő mindenhatóság és hatalomnélküliség egységének módján. (…) Az Atya és a Fiú kenózisából származik a Lélek”, aki a két isteni személyben „azonos önkiüresítést tanúsítja, beteljesíti”. Isten mintegy „megköti magát szeretetében”, amikor olyan szabadságot ad nekünk, teremtményeinek, amely „ellenállhat az isteni szeretetnek”. Ez az öröktől meglévő „önkorlátozás” értünk és a teremtésért van.
Ez tehát az isteni „szocializáció”, a lemondás szentháromságos értelme, a segítés, a közösségi összetartozás lényege, hiszen minden ajándékozás: önmagunk megszegényítése a gazdagodásunk, megtisztulásunk. A hitetlenül is hívő Szabó Lőrinc Egy pohár víz című versének utolsó négy sora vajon nem lehet-e fohászkodás úgy, amint az említett keresztény költők himnuszaiban a záró strófa? Jöjjetek, igaz imák: / jó vizek, öntözzetek meg, / és kit oly rosszul szeretlek / válts meg, égi tisztaság!
