Istenem, micsoda szem!
Fotó: Mészáros Ákos

 

Ferenc pápa azt mondja az Egy hiteles ember című, róla szóló dokumentumfilmben: „a művész a szépség apostola, aki másoknak segít élni. A művészet, a szépség kifejezése, sokszor átsegít az élet nehézségein”. A szépség apostola kifejezés Claude Monet-ra bizonyosan ráillik. Már megjelenésében is tekintélyt sugárzó egyéniség volt: hatalmas, hullámzó szakálla, élénk, apró ráncok közé süllyesztett mosolygós, kíváncsi szemei prófétai megjelenést kölcsönöztek neki. Hosszú életű ember volt, mélyről indult, a kezdeti szegénységből küzdötte fel magát a Parnasszusra, a meg nem értettségből a halhatatlanok közé, a Louvre-ba. De ne vágjunk a dolgok elébe, nézzük, milyen átfogó gyűjteményes kiállítást rendezett a korszakalkotó francia impresszionista mesternek a bécsi Albertina.
Monet érdekes módon alig néhány önarcképet festett, s azokból egyet sem hoztak el a mostani bécsi kiállításra. De aki jól figyelt, az láthatta, hogy a bejárattól balra van egy arckép Monet-ról és a feleségéről, Camille-ról, csakhogy ezeket a festményeket a mester barátja, Renoir festette. A párizsi művészeti akadémián ismerkedtek meg, több alkalommal is dolgoztak együtt, néhányszor egymás családját is megfestették hétvégi kirándulásaik alkalmával. Aztán később persze csatlakoztak hozzájuk más festők is, mint például, Bazille és Sisley. A vezéregyéniség azonban Monet volt. De lássuk, hogyan is kezdődött a ma már jól ismert sikertörténet!
Az Albertina nagyszabású tárlatán jól nyomon követhetjük Monet festői stílusának, felfogásának alakulását, egyes korszakait. A kiállításon majdnem száz kép látható a világ különböző múzeumaiból és magángyűjteményekből. Ilyen átfogó tárlat aligha lesz a közeljövőben.
A kiállítás egész vonulatán látszik, hogy Monet-ban már a kezdetekkor megvolt a stílusteremtő erő. Az 1866-os Rue de Bavolle Honfleurben című képe még a realizmus talaján áll, de már itt is megfigyelhetjük, milyen erőt sugároznak a napsütötte utcát, az éles árnyékokat megfestő markáns ecsetvonások. Az alkotás némileg emlékeztet Gustave Courbet képeire, aki a kritikai realizmus egyik első igazi nagy mestere volt. Az egy generációval idősebb Courbet, aki mindvégig megmaradt a saját stílusánál, eleinte bírálta Monet-ékat, később azonban már azzal biztatta őket, hogy jó úton járnak.
Monet leginkább a tájképeket szerette, és persze a virágokat: élőben, és nem vázában. Csendélet egy sem látható a bécsi kiállításon. Az 1870-es évek elejétől finoman ugyan, de változik a fiatal Monet stílusa. A Párizstól nem messze fekvő argenteuil-i öbölben 1872-ben készített képein már a hangulat megragadására koncentrált, és nem a részletek kidolgozására. Figurális képe kevés látható a kiállításon, ezek közül a legszebb talán a Camille Monet gyermekével a kertben című festménye, 1875-ből. Meghitt családi idillnek lehetünk tanúi: ketten ücsörögnek egy szépen virágzó rózsalugas előtt. A festő itt aztán megmutathatta a család és a természet iránti szeretetét. Egy másik kép, a Madame Monet piros fejkendővel című, erősen vázlatszerű. A tárlaton szereplő festmények közül jó néhány téli tájat ábrázol, ezek szintén a hangulatot részesítik előnyben a kidolgozottsággal, a naturalisztikus kivitelezéssel szemben. Ha elképzeljük a párizsi szalon XIX. századi közönségét, amely a műtermekben készült, teljesen naturális, legtöbbször történelmi jeleneteket ábrázoló festményekhez szokott, jobban érthető, miért váltott ki az emberekből felháborodást Monet és társai festészete. Nyilvánvaló, hogy nem értették, mit akarnak ezek az újító fiatalok. Csalást szimatoltak, azt gondolhatták, hogy becsapják őket hétköznapi témaválasztásaikkal, ráadásul túl hamar befejezik a képeiket. Az impresszionisták szabadtéri műtermében olykor egyetlen nap alatt elkészült egy-egy festmény. Gondoljunk csak Van Gogh-ra, aki 1890-ben, Auvers-ben töltött időszakában szinte naponta festett egy képet.
Impresszió – azt jelenti, benyomás, a pillanat megragadása. Az „impresszionizmus” elnevezés Monet egyik képe alapján született, amelynek ez volt a címe: Impresszió, a felkelő nap.
Louis Leroy kritikus gúnyosan Az impresszionisták kiállítása címet adta 1874-ben a „visszautasítottak” tárlatáról szóló újságcikkének.
Monet életművében különleges helyet foglalnak el a sorozatok. Egy-egy témát, amibe beleszeretett, többször is feldolgozott, a motívumot újra megfestette reggel, délben vagy éppen estefelé. Egyik közismert sorozata a normandiai tengerparton lévő Étretat látványos mészkőszirtjeit ábrázolja, amelyek már a XVIII. század óta vonzzák a festőket és az írókat. A kiállításon több is látható e képei közül, az 1880-as évekből. Különböző időjárási viszonyok között tanulmányozta a szirteket. A Porte d’aval és a Manneporte nevű sziklaív különösen foglalkoztatta. Munka közben 1885-ben találkozott Guy de Maupassant íróval, aki szemtanúként érzékletes beszámolót írt a dolgozó művészről: „Gyerekekkel a nyomában indult útnak, öt-hat vásznat cipelve. Mind ugyan­azt a témát ábrázolta különböző napszakokban és különböző effektusokkal. Ahogy a körülmények változtak, felváltva vette elő hol az egyiket, hol a másikat.”
A plein air festésmód, a természetben való alkotás Monet idejében már nem volt teljesen új és idegen. A Párizs környéki fontainebleau-i erdőben tájképfestők egész sora dolgozott évek óta, köztük Camille Corot, Charles-Fraçnois Daubigny, Jules Dupré vagy a magyar Paál László, sőt Munkácsy Mihály.
Monet szívesen terjesztette magáról, hogy festményei az utolsó ecsetvonásig a szabadban készültek. Kétségtelen, hogy művészetének lényege a természet közvetlen megragadásában rejlett, de mindig volt műterme is, ahol dolgozhatott. Általános szokása volt, hogy a képeit a szabadban kezdte el, aztán a műtermében fejezte be. Vannak nagy alakos kompozíciói is, amelyeket most a bécsi kiállításon nem láthatunk – ezek előzetes vázlatok alapján mindenképpen csak műteremben készülhettek. Az Albertina kiállításáról kicsit hiányoznak is ezek a figurális kompozíciók. Néhányat azért elhozhattak volna, ha már ilyen nagyszabású kiállítást rendeztek.
A londoni parlamentről készített festményei szinte már földöntúli látomásoknak hatnak. Az egyik képén a Big Ben tornya és az épületcsoport többi része mintha csak durva, sötéten gomolygó lángnyelvek volnának, amint felcsapnak a hajnalodó londoni égen. A Temzén még a hold tükröződése látszik – az egyre erősödő csillogás a folyó párás, nehéz levegőjében drámai hatást kölcsönöz a francia festő képének. Ezek a művek már később, 1904 körül készültek.
A roueni székesegyházról festett sorozatának darabjai közül kettőt hoztak el Bécsbe a kiállítás rendezői. Pedig 1895 májusáig húsz kép készült a templom homlokzatáról, és a műkereskedő Durand-Rueltől meglepően magas áron, egyenként 15 ezer frankért vásárolták meg a korabeli műkedvelők. Elég nagy méretű alkotások ezek, és fantasztikus hatást keltenek. Az egyik képen az erőteljes kék égbolt hátteréből élénk sárgás-narancsos színekkel sejlenek fel a katedrális körvonalai. A másikon, egy közelebbi, merészebb képkivágásban a reggeli napsütésben a párából lassan bontakozik ki a székesegyház egyik tornya, az Albanturm. A vastagon felhordott festék csak fokozza az anyagszerűséget, közel hozza az ódon hangulatú középkori templomot. Olyan hatást kelt, mintha a tubusból egyenesen a vászonra kente volna a festéket a művész.
A kiállítás utolsó harmada a tavirózsákról szól, és Monet utolsó korszakáról. A Givernyben megvásárolt kert és az ott felépített ház lett a mester végső otthona. A telken tavat létesített, japán hidat épített, a vízbe tavirózsákat telepített, és ez lett az ő szabadtéri műterme, itt találta meg utolsó éveiben festői motívumait. Csodálatos tavirózsák és vízililiomok népesítik be a nagy méretű vásznakat.
Élete alkonyán megromlott az idős mester szeme, szürke hályog nehezítette a látását, ami meg is látszik a kései képeken. A japán híd már csak sejthető a tó fölött, s a korábbi tavirózsás művekhez képest az utolsókon már szertelenek az ecsetvonások. Persze a festmények absztrakttá válásához a művész magas kora mellett az is hozzájárult, hogy hatással lehetett rá az azokban az években lassan kibontakozó avantgardizmus. Ezek a kései képek akár az expresszionizmus előfutárai is lehetnének. Voltak festők, akik így is gondolták ezt, és Monet-t ilyenformán példaképüknek tartották.
Az impresszionizmus nagy mestere 1923-ra jószerével mindkét szemére teljesen megvakult. Nincs nagyobb csapás egy festő számára, mint az, ha nem lát. Paul Cézanne mondta egyszer Monet-ról: „Csupán egy szem. De, Istenem, micsoda szem!”

(A Monet-kiállítás 2019. január 6-ig tekinthető meg a bécsi Albertinában.)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..