Sokan úgy vélik, a Bibliát ma már nem lehet szó szerint értelmezni, bár valóban sok izgalmas történet és magvas gondolat található benne. Az evangéliumokról is igen elterjedt az a vélekedés, hogy azokat a korai egyház vezetői írták hatalmuk megszilárdítása és népszerűségük növelése érdekében. Keller tiszteletes módszeresen ellentmond ezeknek az állításoknak, s gyakran kérdéssel válaszol: „Mi értelme lett volna kitalálni, hogy a feltámadás első tanúi asszonyok voltak egy olyan társadalomban, ahol a nők tanúskodása nem számított elfogadhatónak a bíróság előtt?” A kereszténységet elutasító neves emberekkel is vitába száll. Az erős racionalizmust képviselő Richard Dawkins brit etológust, evolúciós biológust idézi például, aki szerint „Isten létezésének állítása olyan tudományos hipotézis, melyet racionális módon kellene bizonyítani”. Keller azonban ateista filozófusokra is hivatkozva állítja, nincs és nem lehet semleges nézőpontból szemlélni e kérdést. Az egyéni értékelés ugyanis különböző tapasztalatok, háttérfelfogások alapján történik, s ez erősen befolyásolja gondolkodásmódunkat és eszünk működését. Az ateista is lehet vallásfélő.
A kötet második részében a hit mellett szóló érvek találhatók: Isten nyomairól, a bűn kérdéséről, a kereszt igaz történetéről, a feltámadás valóságáról egyaránt szó esik. Az utolsó fejezet címe Isten tánca, talán nem oly könnyű megfejteni, miért. A Szentháromság életét a kölcsönös, önátadó szeretet jellemzi, nem várja el egyik sem, hogy a másik kettő körötte forogjon, keringjen. A teremtés is tánc, írja a szerző. S a mai ember kiesett a táncból, mert egy helyben áll, s arra számít, a világ körülötte fog forogni. Egy ilyen világban az örömteli önátadás táncára nincs esély és nincs lehetőség. De: „Ha Jézus tetteinek a szépsége hatással van ránk, ez jelenti az első lépést az énközpontúságból és a félelemből való szabadulásunk útján, melynek végcélja a vele való bizalmas kapcsolat.” Hogy az utat négykézláb vagy tánclépésben tesszük meg, rajtunk is múlik.
(Timothy Keller: Hit és kételkedés. Harmat–Koinónia, Budapest–Kolozsvár, 2012)
