Később mégis igent mondott a hívásra, s Világos Krisztián előtt világossá lett: Isten felkent munkatársaként kell szolgálnia. A papszentelést követően a főpásztor a püspökségre, központi szolgálatra rendelte, a közelmúltban pedig kinevezte a kaposszentbenedeki Porta Pacis lelkigyakorlatos ház vezetőjévé. Krisztián atyának – akit olykor a Magyar Katolikus Rádióban is hallhatunk – még a szeme is mosolyog. Így hirdeti a keresztény örömet. Ezzel is tanúságot tesz a világban arról, hogy Isten él.
– Mindig mosolyog?
– Általában. Vidám természetű ember voltam korábban is, de úgy vélem, keresztényként nem engedhetem meg magamnak, hogy ne örüljek e földi létnek és a megváltottságnak. Azt tapasztalom, hogy az emberek sokszor nem mernek örülni, s ez látható is. Kispap voltam még, amikor civilben az egyik fővárosi templom bejáratánál kuporgó koldusnak elkezdtem Jézusról beszélni. Azt vágta a fejemhez: „Hagyjon engem ezzel a hülyeséggel! Én már tíz éve ezen a helyen kéregetek, s elhiheti, van időm, hogy figyeljem a templomból kifelé jövők arcát. Semmi változást nem látok rajtuk, ezért el sem hiszem, hogy ezek odabenn találkoztak az Istenükkel…”
– Kemény szavak… Gyerekként hol találkozott először a hittel, a vallásgyakorlással?
– Alapvetően nem hívő családban nőttem fel; a házasságkötésük és az utána következő munka, építkezés, rohanás eléggé megtépázta a szüleim hitéletét, de ma már rendszeres vallásgyakorlók. Általános iskolásként arra kértem őket, írassanak be hittanra. „Menjen a gyerek, ott rosszat nem tanul” – ezzel kaptam szabad utat, s elkezdtem nemcsak hittanra, hanem templomba is járni. Sokat köszönhetek Szőke Irma vincés szerzetesnőnek, mert kisgyermekként sokszor mesélt nekem Jézusról. Balatonfenyvesen Ifi Géza plébános mellett ministráltam, s mivel meghalt a kántor néni – az ötvenes években szélnek eresztett szerzetes nővérek egyike –, tizenhat évesen odaültem az orgona mögé. A zenei alapokat zeneiskolásként „gyűjtöttem be”, így a kántorkodás sem okozott gondot. Csodálatos ember volt a hitoktatóm, Kassai Lajos, aki kíváncsi volt ránk, sokat lehetett vele beszélgetni, és aki által valóban mélyülhetett a hitem.
– A kereskedelmi szakközépiskolában, majd a multicégnél nem nézték gyanús tekintettel a mosolygós fiatalembert, aki hétvégenként orgonál, s megpróbál a tízparancsolat szerint élni? – Biztos voltak gyanakvók, de ahogy egyre jobban beleástam magam a vendéglátásba, és egyre magasabb beosztásban dolgoztam, kikötöttem a cégnél: vasárnap nem dolgozom. Az különben is pihenőnap, nekem pedig szolgálni kell a miséken.
– Nem akartak emiatt megválni öntől?
Nem. Én pedig azt gondoltam, ha szükség van a munkámra – amit nagyon szívesen végeztem –, a tudásomra, akkor fogadjanak el így.
– Mikor telt be a pohár?
– Tulajdonképpen nem telt be, hiszen ekkoriban nagyon jól kerestem, saját kocsim volt, és önállóan éltem egy szolgálati lakásban. Az orgonálás sem maradt abba, Balatonkeresztúron kántorkodtam. Könnyen jöttek és mentek a barátnők, az emberi kapcsolatok, amik eléggé felületesek voltak. Ha valaki jobb életszínvonalon él, mint az átlag, jó munkahelye van, fiatal, akkor az érdekbarátok azonnal megtalálják. Jól éltem, gyorsan ívelt felfelé a pályám, mégis hiányt éreztem. Éppen a hivatás terén. Azt tartom: akkor van az embernek hivatása, amikor képes áldozatot hozni azért, talán még belehalni is abba, amit vállalt. Ez a fajta, zsigerig ható lelkesedés hiányzott akkoriban, mígnem szólt a Jóisten, és bizony elég „fondorlatos” módon. Dolgozni indultam, s mivel a Balaton-parton tüzet kapott a tőzeg, és már napok óta szennyezte a levegőt, nehezítette a közlekedést, óriási füst gomolygott, szinte semmit nem láttam. Előttem gázálarcos gyalogosok keltek át a zebrán, miközben hátulról belém szaladt egy kővel megrakott, nyerges kamion. Szinte maga alá gyűrte az egészen kis méretű autómat. Hirtelen leszaladt előttem életem filmje, ám semmi bajom nem esett azon kívül, hogy picit beütöttem a fejem. A tűzoltók másfél órás akcióval szabadítottak ki a roncsból, és maguk sem hitték el, hogy sérülés nélkül megúsztam. Azon a délelőttön egyébként egy temetésen kellett énekelnem. Édesanyám jött értem a baleset helyszínére, átültem az ő autójába, és hajtottam tovább a temetőbe szolgálni. Csak néhány napos csend után döbbentem rá: akár én is lehettem volna akkor abban a koporsóban…
– Hogyan fogadta az üzenetet?
– Szabadságot kértem, és elvonultam egy csendes hétre a magyarszéki kármelita nővérekhez, és ott gyökeresen átértékelődött az Istenhez, a világhoz, az emberekhez és a magamhoz való viszonyom. Világossá vált előttem: Isten azért tartott meg, mert valamilyen terve van velem. Visszakaptam az életemet, amellyel kezdeni kell valamit; többet, mint amit eddig csináltam. Aztán sikerült egyezséget kötnünk az Úrral. Katolikus fiatalként úgy ismerkedtem, hogy egy kapcsolatban mindig a potenciális feleséget lássam, akivel majd megalapíthatom a keresztény családom, ám akkor úgy döntöttem: ha a jelenlegi együttjárásnak mindenféle hiszti nélkül vége szakad, megadom magam a belső hangnak, amely régóta ott duruzsolt bennem…
– Gyorsan szétváltak az útjaik?
– Egy hónapon belül, mégpedig hiszti és sértődés nélkül.
Egy újabb jel…
– Én is így gondoltam, de nem adtam magam túl könnyen, mert úgy láttam: a családos hivatás és a papság egyaránt gyönyörű. A keresztény családok létrejöttekor Isten terve a világban szépül, hiszen továbbadódik a hit, és Isten teremtő művében vesz részt a házasember. Ha pap leszek, misztikusabb, természetfölöttibb e folyamat, és az emberek nagy családját is lehet szolgálni. Teljesen új helyzet volt ez – lelki és szellemi szinten is. Nagyon meg kellett imádkozni, hiszen a jövőmről, az életemről volt szó. A tét nagy volt: feladni egy sikeres életet? Bemenni egy olyan helyre, amely egészen más és új? És mellé a dilemma: mi lesz, ha Isten hív, és nem megyek, vagy ha hív, és nem hallom meg? Egy bő évet kaptam erre, aztán jelentkeztem Balás Béla püspök atyánál. Újból egyezséget kötöttem a Jóistennel: ha a püspök atya felvesz, nyugalommal és alázattal elfogadom az Úr döntését, emelem a kalapom, és belevágok a készületbe, egy teljesen más életformába. Ezzel egy időben beadtam a jelentkezési lapomat az ELTE földrajz–történelem szakára, ha mégse venne fel a főpásztor. A sikeres felvételről mindkét helyről megérkezett az értesítés. A teológiát kezdtem el – merthogy megfogadtam –, aztán csodálatos élményekben, kalandokban, tudományokban volt részem a készület mellett.
– Nem zavarta, hogy a választott hivatás együtt jár a családról való lemondással?
– Kispap koromban (Roska Péter atya nyomán) rendszeresen jártam hajléktalanok közé Teréz anya nővéreinek házába. A hagyománnyá vált csütörtöki missziós nap volt a legérdekesebb számomra. Ilyenkor a nővérek az utcákat járják, összegyűjtik az ápolásra szoruló hajléktalanokat, segítik a szegényeket, és persze misszionálnak. Az egyik lakásban egy prostitúcióból élő, állapotos lány lakott, és erről tudtak a nővérek is. Nemcsak tolmácsnak hívtak, hanem azért is, hogy közösen beszéljük le a lányt a tervezett abortuszról. Felajánlottuk, hogy segítjük a jövőben a gyerek nevelését, ha megtartja magzatát, aki nem tehet arról, hogy megfogant. A következő évben a nyár jelentős részét újra a nővérekkel töltöttem. Egyszer hívtak, hogy el kellene menni valakihez előkészíteni egy keresztelőt. Addigra átalakult a környék, s akkor eszméltem rá, amikor beléptünk a lakásba, hogy az a gyerek gőgicsél a kiságyban, akinek az életéért én is kardoskodtam. Azóta rendszeresen meglátogatom őket, lehetőségeimhez mérten segítem a családot, amely negyvennégy négyzetméteren lakik. Tizenhatan vannak. Kell-e nagyobb öröm annál, mint hogy Isten oldalán küzdünk és szolgálunk egy jobb és boldogabb világért?
– Mi vonzotta a nyomortelepre?
– Gyermekkorom óta nagy adag szociális érzékenységre tettem szert. A mélyszegénység és a gazdagság közötti őrületes szakadék anomáliája, a perifériára kerültek, a nyomortelepeken élők helyzete mindig felháborít és összefogásra késztet.
– Közvetlen környezetében miként hatott, hogy „e fiúból pap lesz, akárki meglássa”?
– Szüleim végig mellettem voltak a teológia hat éve alatt, és sikerült minőségi időt adnunk egymásnak. Rengeteget beszélgettünk. Harminc év kihagyás után újra meggyóntak, megáldoztak; a „sátoros ünnepes” keresztényekből élő hitű, vallásos emberek lettek. Büszke vagyok rájuk.
– Gyakran jelenik meg Balás Béla püspök kíséretében. Mi a feladata a püspökségen?
– Többféle adminisztrációs teendőm van, tanítok a kaposvári katolikus iskolában, amit nagyon szeretek csinálni. Az időm nagy részét viszont szervezési feladatokkal töltöm, és ezek is érdekesek számomra. Emellett sűrűn előfordul, hogy a püspök úrral együtt utazom hivatali útjai során.
– A közelmúltban nevezték ki a kaposszentbenedeki Porta Pacis lelkigyakorlatos ház élére. Milyen programokkal lehet életet vinni a finn fenyőből készült, meglehetősen nagy területen lévő monostorba, ahol Váli Erzsébet Ancilla nővér élt, aki most Pannonhalmára került?
– A nővér a bencés rendre hagyta a házat, amelyet az kilencvenkilenc évre – jelképes összegért – bérbe adott a Kaposvári egyházmegyének. Most folyik a takarítás, az elhasználódott szerelvények cseréje, de hamarosan kitárulnak a kapuk. Ez a már látványában is lenyűgöző épület kiváló helyszíne lehet lelkigyakorlatoknak, ifjúsági találkozóknak, de családos hétvégéket és egyházi iskolák tantestületi alkalmait is meg lehet itt rendezni. Olyanoknak is helyük van itt, akik esetleg nehéz döntések előtt gondolkodni, elmélkedni akarnak a csendben. Azokat is szívesen látjuk, akik elvonulva a világ elől egyszerűen csak pihenni szeretnének, nagyot aludni, sétálni, túrázni, kikapcsolódni. Hívogató a környék, marasztaló a zselici csend; sokkal természetközelibb itt a világ, mint bármely városban. Isten örömére is könnyebben rátalálhatunk, hogy mi is sugározzuk másokra.
