Amire az emberiség természeti jelenségek kutatásával, szertartásokkal, művészi tevékenységgel, gondolati erőfeszítésekkel és erkölcsi szabályokkal több tízezer éven át törekedett, amit megpróbál kikényszeríteni és előcsalogatni, az egészen váratlanul és hirtelen magától megtörtént: kiderült, hogy kicsoda és milyen Isten. Ezt a megmutatkozást tulajdonnévvel illethetjük: Jézusként ismerjük. Ezzel az embert egyszerre megszégyenítő (be kell látnia, hogy erőfeszítéseivel semmire sem megy) és felszabadító (bár nem érdemel semmit, mindent megkap ajándékba) eseménnyel maga Isten világította, magyarázta és mutatta meg önmagát, s azóta nehéz tagadni, hogy Isten valódi megismerése az egyetlen dolog, amiért érdemes élni (ahhoz pedig sok évszázadra volt és lesz szükség, hogy megtudjuk, miként ismerhető meg igazán).
A Szentírás ezt az eseményt tanúsítja, egyrészt a teljes történelem horizontján (Ószövetség), másrészt annak végérvényes közép- és végpontját bemutatva (Újszövetség). Mivel azonban nem emberi mértékekhez igazodik (noha nem is független tőlük), Isten önmagáról adott „magyarázatát” (Jn 1,18) csak maga Isten tudja megmagyarázni. „Ezért ígéri meg Jézus a Lelket, aki nem másfajta, új szót fog kimondani, hanem a világ végéig folyamatosan magyarázni fogja a Fiút, aki megmagyarázta az Atyát. Úgy is fogalmazhatnánk: meg fogja magyarázni nekünk és bennünk Isten magyarázatát” (Hans Urs von Balthasar), ahogyan imádkozni sem tudunk magunktól, hanem magának Istennek kell imádkoznia bennünk.
A Szentírás lényegi tartalma annyira egyszerű, hogy teljesen érdektelennek tűnhet annak számára, aki nem Isten megismerésének igényével olvassa. Véghetetlenül egyszerű közlendőjét azonban Istennek véghetetlenül nehéz volt megértetnie az emberiséggel, a Szentírásban jelentkező sokféleség ezt a feszültséget tükrözi. A Szentírás ugyanis minden emberi logikát megcsúfoló merészséggel tanúsítja Isten önmagáról adott magyarázatának eseményét: nem egyetlen, hanem nyomban négy, több ponton eltérő portrét rajzol a személyes „magyarázatról”, egy-egy levele pedig lényegesen is árnyalhat másokat (így például Jakab levele Pált). Ennek ellenére nem meggyőzőek azok a törekvések (ilyen Ernst Käsemanné), amelyek a Szentírás sokféleségéből igyekeznek levezetni a keresztény egyházak sokféleségét, mert az Újszövetségen belül (ahogyan a két testamentum között is) olyan elementáris a teológiai egység, hogy megbontásának pusztító az ereje.
A két világháború között sokan az egyházatyák tanulmányozásától várták a katolikus szellemiség megelevenedését, a „patrisztikus tavasz” ígérete azonban ugyanúgy nem lett átütő erővel gyümölcstermő az egyházban, mint a II. világháború után feltámadt „biblikus tavaszé”. Mivel azonban a Szentírás nem maga a kinyilatkoztatás, hanem tanúsítja a kinyilatkoztatást, olyan dinamikája van, amely nemcsak közvetlenül Jézushoz kapcsolja az Isten megismerésére törekvő embert (Loyolai Szent Ignác szerint a Bibliához tapadó képzelőerő hiteles csatornája az imádságnak), hanem folyamatosan a történelem és az univerzum végső középpontjára, az isteni Szóra is mutat. Ebben az értelemben állítható, hogy nemcsak az Ószövetségnek van allegóriája (ez az újszövetségi krisztológia), hanem az Újszövetségnek is: maga az isteni Szó (Henri de Lubac). Ezért ha lesz még „dogmatikus tavasz”, a Szentírás egészen belső dimenzióját fogja alkotni.
