A váci székesegyházban ülök, az 1938-as eucharisztikus világkongresszus 75. évfordulója alkalmából rendezett kétnapos találkozón. De ki találkozik, kivel? Mi, résztvevők egymással is, de elsősorban az ember Krisztussal – az eleven, erős, reális találkozás igényével. Amit Ortega „erkölcsi tudománynak” nevez, az a hívő ember hitbeli (s ez egyben azt is jelenti: észbeli) meggyőződése.
Nehéz a szavakkal mit kezdeni, mert hiszen a lényegről van szó, az élet olyan koncentrált megragadásáról, ami annyira egyszerű, annyira világos, annyira pontos és tiszta valóság, hogy talán egyetlen szó is fölösleges rá. Fölösleges, mert nincs rá elégséges szó, a létezés szó-nélküli, teljes képletére: az ember egyszer csak meglátja (elégtelen szó), megérzi (ugyancsak elégtelen), egyszer csak szembesül az Istenben való létezés mindent átható és mindent magába ölelő (a kényelmes hajót, a finom süteményt a parti cukrászdában, a test jóérzését kerekezés után, a gyerek gügyögését, a nyögdécselő megélhetést), szó-nélküliségig egyszerű Van-valósággal.
Két napig hallgatni kellene az Oltáriszentség (Jézus Krisztus) jelenlétében, a találkozás örömével. Csakhogy az ember a maga teljességében (amennyiben istenképiséget hordoz), ugyanakkor csonkaságában mégis szavakkal próbálkozik. Nem értem, miért nem tódul be a város és mindenki, hogy a természetes találkozás (ember és Krisztus) megragadott gazdagságával boldogan és reális távlat-reménnyel éljen, ebben a szavakat nem kívánó realitásban.
Az Oltáriszentség tisztelete – tisztelet, amennyiben így tekintek arra, ami nagyon hiányzik, amire nagyon vágyom, ami életelemem. De talán még a katolikus hetilapban is túlzásnak vélik egyesek ennek a koncentrált valóságba emelkedésnek az igényét. Félünk, zavarban vagyunk, röstelkedünk, önteltekké válunk anyag-voltunk erős hatása alatt? Ezért inkább elfordulunk, s nem tartjuk nagyon „korszerűnek” a fényes monstranciában odahelyezett ostyát? Pedig az anyag-emberhez nem hozhatja magát közelebb Krisztus, mint a maga anyagban is (!) való valóságában! Ez az állandó, a totális korszerűség! És mégis elfordulunk, elfutunk. Önteltségünkben, félelmünkben?
Talán most tértem meg? Két napig odalihegtem, odavonzódtam ahhoz a „nem nagyon korszerűhöz”, s azóta is… Zöldebb lett a zöld, nagyszerűbb a Dunán úszó hajó, finomabb a sütemény, megelégedettebb a kerékpáron fújtató test… Életugrás a találkozás Krisztussal.
Péntek és szombat – és egész éjszaka. Szentmise, imádkozás, elmélkedés, ének, Nemeshegyi Péter jezsuita atya személyes emlékeit idézte föl 1938-ból, s közvetítette Katona István püspök ugyancsak közvetlen élményeit. (Katona püspök betegsége miatt nem lehetett jelen.)
„Öregember vagyok, emlékszem még azokra az időkre – kezdte Péter atya. – Katona püspök úr kilencéves volt akkoriban, én pedig tizenöt.”
Az eucharisztikus kongresszust egy francia világi hívő, Tamisier kisasszony hívta életre a XIX. század végén. Az ő gondolata volt: minden évben ünnepélyesen emlékeztessenek arra, hogy Jézus Krisztus az Eucharisztiában köztünk és velünk van a világ végéig. Előbb papok, majd püspökök, végül a pápák is fölkarolták a kezdeményezést, így vált nagy nemzetközi mozgalommá.
Az első kongresszust Lille városában tartották, majd sok más város után 1905- ben, Rómában került sor a 16. kongresszusra. 1912-ben Bécs adott otthont az eseménynek, s az I. világháború után Bangha Béla, a híres jezsuita hitszónok kezdte szorgalmazni: Budapesten is tartsanak eucharisztikus világkongresszust. „Kiemelkedő sajtóapostol volt Bangha atya, csak úgy égett benne az Isten iránti szeretet tüze és a buzgóság” – emlékezett rá rendtársa. Serédi Jusztinián, esztergomi érsek magáévá tette a gondolatot, s XI. Piusz pápa jóváhagyásával kezdték szervezni az 1938-as, sorrendben 34. világkongresszust, Szent István király halálának 900. évfordulóján. „Az előkészítő bizottság világi elnöke Verseghi Nagy Elek, korábbi vatikáni követ volt, aki történetesen az én bérmaapám” – szőtte tovább a személyes vonalat Péter atya. – A fővédnök pedig a katolikus Horthy Miklósné lett.”
1938 márciusában Hitler bevonult Ausztriába. Az előtte való évben adta közre XI. Piusz pápa Égő aggodalommal kezdetű enciklikáját. Ebben a német nemzeti szocializmus ideológiáját kritizálta. Ezért Hitler megtiltotta a katolikusoknak, hogy részt vegyenek a budapesti eucharisztikus kongresszuson. „Ennek ellenére mintegy harmincezren érkeztek külföldről Budapestre, Magyarországról legalább félmillióan.”
Áldozócsütörtökön, május 26-án kezdődött az ünnepség. Megérkezett a pápai követ, Eugenio Pacelli bíboros államtitkár, aki egy évvel később XII. Piusz néven pápa lett. „Magas, sovány, szikár ember volt, csupa szellem, csupa lélek. A pályaudvaron tengernagyi díszegyenruhában Horthy Miklós fogadta őt.”
A kongresszus nyitó napja máris az egyik csúcspontot jelentette. „Katona István püspök úr külön kérte, hogy emlékezzem meg erről: a gyerekek és fiatalok közös miséjéről, áldozásáról. Ő is ekkor volt elsőáldozó.”
A kongresszus himnuszát azóta is énekeljük templomainkban: Győzelemről énekeljen napkelet és napnyugat… A szövegét Bangha Béla írta, Kudela Géza zenéjére.
Barsi Balázs ferences atya korunk egyik legmeggyőzőbb hithirdetője. „Az Oltáriszentségben, a szentmisében Isten minden művét összefoglalta. Mindazt, amit a Hiszekegyben megvallunk. Ez is már csoda: Isten így képes összefoglalni.”
Az Istennel – Krisztus személyén át – való találkozás természetes folyamatát és igényét világította meg a hitvallás szövegének elemzése segítségével. „Legalább húsz-harminc éve a teremtés csodálatában élek. Abban, hogy ez a világ a semmiből lett. A Bibliában ezt jelenti, hogy mindenható az Isten. Nem azért, mert mindent megtehet, hanem mert teremteni tud. Ha Isten most nem akarná, hogy legyen ez a világ, akkor nem lenne semmi. Istent tetten érhetjük ebben – és minden – pillanatban. Naponta ilyen mélységbe kell eljutnunk elmélkedésünkben, különben megbolondulunk.”
Ha őrület van a világban, ezért van: mert elhagyjuk Isten-lélegzésünket. Régen úgy mondták: lélekzik. Lelke működik az embernek, lelke, amely elválaszthatatlan a Lélektől.
„Hadd vitatkozzam Szent Ágoston atyánkkal: a teremtés sincs nélkülünk. Mert a teremtés ajándék. S ha egy ajándékot nem fogadok el, akkor nincs értelme. Ezért annyira érthetetlen a világ. Akkor lesz érthető, amikor Isten megtestesült Szent Fiával és a Szentlélekkel azt mondjuk: őáltala, ővele és őbenne a tiéd, mindenható Atyaisten minden tisztelet és imádás… Ekkor vesszük át a teremtést Istentől. A csillagvilág ebben áll fönn. Nincs értelme enélkül. Ha egy ajándék ajándék voltát nem ismerem föl, hanem azt mondom, inkább kifizetem, ezzel profanizálom – szentségtörés. Ezt tette a bűnbe esett ember, Ádám. És Krisztus, az új Ádám elfogadja az ajándékot a szentmisében: a misének így mindennel kapcsolata van. Még a bűnnel is, mert a bűnök bocsánatának forrása. Ezt kell meglátnunk ezen a napon. S akkor vége a tudathasadásos életnek, hogy az ünnepet a tömjénfüst jelenti, hogy ez aztán a lelki élet! Közben ott van a családban a sok nyomorúság, hogy a gyerekek elváltak, hogy az unoka nem jön templomba, hogy valakinek rákos daganata van, hogy nem tudok imádkozni, hogy bűnökkel küszködöm… A természeti ember benső hasadásban és ütközésben él. Számít az örök szeretetre, de nem tud örökké szeretni. Számít az örök életre, de nem tud örökké élni. Egy meghasonlott, szétesett ember lettünk a bűnben, mert elszakadtunk Istentől. De kezdetben nem így volt.”
Gondolkodunk-e azon, hogy a szentmisében teremtő szó hangzik el! „A názáreti Jézusnak olyan szavai vannak, amelyekkel teremt. És ezeket a szavakat átadta egyházának: ez az én testem, ez az én vérem. Beindulnak a teremtés erői, a múlt teremtő módon átértelmeződik: nem vagy már bűnös. Megváltott ember vagy!”
Balázs atya sajátos stílusával megrázott minket szellemi és lelki tunyaságunkban. „Isten nem kirándulni jött e földre. Olyan kiábrándító lenne, ha miután itt járt, integetett volna: majd néhány millió év múlva, a világ végén találkozunk. Nem, ehelyett azt mondta: csakhamar eljövök. Ez a csakhamar eljövök: Pünkösd! Pünkösdig az apostolok nem mertek misézni. Minek? Hiszen látták Jézust. De akkor rádöbbentek, mit mondott: ez az én testem, ez az én vérem. S megindult az egyház élete. Íme, a megtestesülés állandó megvalósulása a szentmise.”
Még egy gondolat a szélesre tárt ajtajú székesegyházban, ahol úgy lehetett érezni, megszűnik a benti és kinti világ különállása, jöttek-mentek a hallgató, imádkozó emberek. Egységbe rendeződött a világ. „Az egyház a misében leginkább önmaga. A misében lát tisztán az egyház. Megszűnik a teológia, nincs magyarázat, hogy így vagy úgy értsük ezt… Az Eucharisztia erőterében minden jól van.”
A manapság szinte divattá vált csináld magad vallás sehová nem vezet, figyelmeztetett Bátor Botond pálos tartományfőnök. Egy történetet mondott el: a márianosztrai börtönben (volt pálos kolostor, a településen – Nagy Lajos kora óta – ma is szolgálnak a pálosok) egy jezsuita atyát – mert az őrök túl derűsnek látták az arcát – hét nap sötétzárkára ítéltek. Amikor kiengedték, továbbra is mosolygott, s azt mondta az őrnek: náluk, jezsuitáknál nyolc napig tart a személyes lelkigyakorlat. Ha még egy napra visszazárja, megköszöni.
„Szabaddá tenni magunkat a jóra!” Minden porcikámat, egész egzisztenciámat áthatja: a hit nem bezár valamibe, hanem a világ fölszabadult élvezetét adja!
Két nap – nappal és éjjel. Hogy elszaladt. De hiszen a találkozás esélye továbbra is – mindig, értem-e a szót: kikerülhetetlenül mindig – megadatott. Beer Miklós püspök – az egyházmegye papságával együtt – mutatta be szombat este a szentmisét. Beszédéből megint nyilvánvaló: „Jézus mindenkinek esélyt adott, Isten Jézus személyén át láthatóan adott esélyt a találkozásra.”
Mindig, mindenkinek, láthatóan! S ettől barátságossá, bensőségessé válik az élet! Nem vagyunk kieresztve a létezés ürességébe. S ha mindig, mindenkinek és láthatóan, akkor értelmetlen szabadkozni, hogy most éppen nincs rá időm, azon vívódni, hogy ha a másik igen, én miért nem, s arra hivatkozni, hogy ez csak valami láthatatlan eszme, fantáziálás.
„Ne azzal bajmolódjunk – hallom a főpásztor szavát –, hogy ki tudja jobban megmagyarázni az Eucharisztiát, hanem éljük át a vele való találkozást!”
Ember, mindent lehet neked! – a minden lehet neked.
Fotó: Elmer István
