Fotó: News.va
Kedves testvéreim, jó napot kívánok!
Ma a húsvét fényében találkozunk egymással. Néhány napja ünnepeltük a húsvétot, de a liturgiában továbbra is ünnepeljük. Ezért a keresztény reményről szóló katekézissorozatban ma a feltámadt Krisztusról, a mi reményünkről szeretnék beszélni nektek úgy, ahogyan Szent Pál bemutatja a Korintusiaknak írt első levelében (vö. 15. fejezet).
Az apostol egy olyan kételyt kíván eloszlatni, amely minden bizonnyal a viták középpontjában állt a korintusi közösségben. A feltámadás az utolsó téma, amelyet a levélben érint, de fontosságát tekintve valószínűleg az első, ugyanis ez az előfeltétele mindennek.
Amikor a keresztényekhez szól, Pál egy vitathatatlan tényből indul ki. Ez nem valamely bölcselő eszmefuttatásának eredménye, hanem tény, egy puszta tény, olyan esemény, amely néhány ember életében megtörtént. A kereszténység itt születik. Az nem ideológia, nem filozófiai rendszer, hanem egy hívő út, amely egy eseménytől indul el, erről az eseményről pedig Jézus első tanítványai tesznek tanúságot. Pál így foglalja össze: Jézus meghalt a mi bűneinkért, eltemették, de harmadnapra feltámadt, és megjelent Péternek meg a tizenkettőnek (vö. 1Kor 15,3–5). Ez tehát a tény: meghalt, eltemették, feltámadt, és megjelent. Vagyis Jézus él. Ez a keresztény üzenet magva.
Amikor Pál ezt az eseményt, hitünk középpontját hirdeti, akkor a húsvéti misztériumnak főleg az utolsó összetevőjét, vagyis azt a tényt hangsúlyozza, hogy Jézus feltámasztatott. Ha ugyanis a halállal lett volna vége mindennek, akkor Jézusban csak egy rendkívül áldozatos emberre látnánk példát, de ez még nem ébresztene bennünk hitet. Csak egy hős volt? Nem! Meghalt, és feltámadt! A hit a feltámadásból születik. Annak elfogadásához, hogy Krisztus meghalt, kereszthalált halt, nem kell hitaktus, hiszen az történelmi tény. Viszont hinni abban, hogy feltámadt, ahhoz már igen, kell hitaktus. A mi hitünk húsvét hajnalán születik. Pál apostol felsorolja azokat az embereket, akiknek a feltámadt Jézus megjelent (vö. 1Kor 15,5–7). Itt egy rövid összefoglalóját találjuk a húsvéti elbeszéléseknek, illetve azoknak a személyeknek, akik érintkezésbe kerültek a feltámadt Jézussal. A felsorolás legelején Kéfás, vagyis Péter és a tizenkettő csoportja áll; őt követi az „ötszáz testvér”, akik közül még sokan tanúsítani tudták a történteket; aztán jön Jakab. A felsorolás utolsó helyén – mint a legméltatlanabb az összes közül – ő maga áll. Pál azt mondja: ő olyan, „mint egy elvetélt” (vö. 1Kor 15,8).
Pál azért használja ezt a kifejezést, mert drámai az ő személyes története: nem ministránsfiú volt, hanem az Egyház üldözője, aki büszke saját meggyőződéseire. Beérkezett embernek érezte magát, aki kristálytisztán látja, milyen kötelességekkel is jár az élet. Csakhogy életének ebben a hiánytalan keretében – Pálnál minden tökéletes volt, ő mindent tudott – egy napon megtört az, amire egyáltalán nem számított: a feltámadt Jézussal való találkozás a damaszkuszi úton. Ott nemcsak egy földre esett emberről volt szó, hanem egy olyan esemény által letaglózott emberről, amely teljesen megváltoztatta életének irányát. És az üldözőből apostol lesz. Miért? Mert láttam az élő Jézust. Láttam a feltámadt Jézus Krisztust. Ez Pál hitének az alapja, ahogyan a többi apostol hitének, ahogyan az Egyház hitének, ahogyan a mi hitünknek is.
Milyen jó arra gondolni, hogy a kereszténység lényegében ez. Nem annyira arról van szó, hogy mi keresnénk Istent – az igazat megvallva annyira csak tapogatózunk –, hanem arról, hogy Isten keres minket. Jézus elkapott, megragadott, meghódított minket, hogy aztán soha többé ne hagyjon el bennünket. A kereszténység kegyelem, meglepetés, és épp ezért meglepődésre kész szív az előfeltétele. A zárt szív, a racionalista, ámulatra képtelen szív nem tudja megérteni, mi is a kereszténység. Mert a kereszténység kegyelem, a kegyelmet pedig a csodálattal fogadott találkozásban érezzük, illetve találjuk meg.
És akkor, még ha bűnösök vagyunk is – mindnyájan azok vagyunk –, ha jó elhatározásaink csak papíron maradtak is, vagy ha életünkön végignézve azt látjuk, hogy sikertelenséget sikertelenségre halmoztunk…, húsvét hajnalán megtehetjük ugyanazt, amit az evangéliumban szereplő emberek tettek: elmenni Krisztus sírjához, látni az elmozdított kősziklát, és arra gondolni, hogy Isten egy nem remélt jövőt készít nekem és mindannyiunknak; elmenni saját sírunkhoz – mindnyájunknak van egy kis sírja belül –, és látni, hogy Isten képes itt is feltámadást adni. Itt boldogság van, öröm és élet van, ahol mindenki csak azt hitte, hogy szomorúság, vereség és sötétség uralkodik. Isten a legkopárabb kövek közül hajtatja ki legszebb virágait!
Kereszténynek lenni azt jelenti, hogy nem a halálból indulunk ki, hanem Isten irántunk tanúsított szeretetéből, aki legyőzte legádázabb ellenségünket. Isten nagyobb a semminél; egyetlen meggyújtott gyertya elég, hogy legyőzze a legsötétebb éjszakát is. Pál a prófétákat visszhangozva azt kiáltja: „Halál, hol a győzelmed? Halál, hol a fullánkod?” (1Kor 15,55). Ebben a húsvéti időszakban hordjuk szívünkben ezt a kiáltást. Ha pedig megkérdezik tőlünk, miért van arcunkon mosoly, és miért vagyunk ilyen türelmesek az osztozásban, azt válaszolhatjuk: azért, mert Jézus ma is itt van, ma is itt él köztünk, Jézus ma is itt van velünk a téren. Ő feltámadottként ma is él.
Fordította: Tőzsér Endre SP
