Korunkban globális válságról beszélnek, amely elsősorban a munkát mint alkotótevékenységet és a gazdaságot érinti, s amelynek gyökerei magában az emberben és a társadalmi kapcsolatokban találhatók meg, hiszen a család mint természetes közösség és az emberi kapcsolatok széthullóban vannak. Az ember ilyenkor keresi mélyebb gyökereit, amelyekkel megkapaszkodhat, s amelyek által erőt meríthet. Egy ilyen múltba tekintő, és annak tapasztalatából a jelenlegi küzdelmekhez erőt adó könyv az Isten lábnyomai Angyalföldön című műve. A szerző esszészerűen, de történelmi adatokra és tudományos művekre hivatkozva megkísérli annak bemutatását, hogy a XX. század fordulóján a szellemi és kétkezi fizikai munka hogyan emelte fel ezt a városrészt, s vele együtt az országot. Gyárak, házak, lelkek, templomok épültek, az üzemekben gyártott gépek pedig alkotóikat ismertté tették a világon. Az olvasó emellett betekintést nyerhet a macskaköves utcák, grundok, bérkaszárnyák világába, az ott élő emberek, családok küzdelmes életébe és jövőbe vetett hitébe. Ehhez az élethez hozzátartozott a humor, a játék és a sport is, amely sokak számára elismerést, hírnevet jelentett. A műben templomépítő plébánosok, lelkipásztorok jelennek meg, akik önfeláldozó munkával tettek tanúságot az evangéliumról. Ugyanakkor anekdoták alapján arról is tudomást szerezhetünk, honnan származik az „Angyalföld”, a „Vizafogó” és a „Tripolisz” elnevezés. Végül megtudhatjuk, hol van az ország legrégebbi, működő harangja.
A könyv azt üzenheti számunkra, érdemes a múlt tapasztalataiból merítenünk. Hinnünk kell abban: az ember szebb jövőre teremtetett, s bíznunk kell abban, hogy naponként elvégzett alkotómunkája által képes ezt a szebb jövőt felépíteni. Így Isten lábnyomai nemcsak Angyalföld régi macskakövein voltak felismerhetők, hanem a ma élő emberek utcáin, munkahelyein és otthonaiban is.
