Isten írta arccal

 

…felém int az ujjával, mintha mondaná: „Jól van, fiú, ne félj!”

A kiállítás időrendi sorrendben kíséri végig Karol Wojtyla, majd II. János Pál életútját a címben megadott gondolat – Kelet-Európa nagykövete – jegyében. A magyarországi látogatással zárul a képanyag. Felidézhetjük a pécsi szentmisét, Szendi József és Márfi Gyula érsek találkozását a pápával, a tárlókban Karol Wojtyla színpadi műveinek kiadásait helyezték el, s nem hiányzik a hely szelleme sem: a veszprémi Latinovits-Bujtor Játékszínben bemutatták az Életképek Karol Wojtyla életéből című színpadi játékot.

 Odébb Jáki Szaniszlóval, az Amerikában élt bencés szerzetessel, nemzetközi hírű fizikatörténésszel látjuk a szentatyát. Érdemes elgondolkodni a Newsweek című amerikai lap 2005. áprilisi számában megjelent és a kiállításon idézett cikk tartalmán: „A történelem legismertebb alakja régimódi, előkelő modorú ember, a XX. század legnagyobb médiaszereplője volt. Mégis szeretett elvonulni. Több tízmillió embert lelkesített erős hitével, csupa titokzatosságával, ám legmélyebb vallási élményeit senkivel sem tudta megosztani. Kora legtájékozottabb embere volt, habár ritkán olvasott újságot. II. János Pál a kései XX. század történelemformáló személyiségeként meg volt győződve arról, hogy a kultúra, nem pedig a politika vagy a gazdaság mozgatja a világot. Nagyra becsülte a népi vallásosságot, mégis kíváncsi volt a legújabb filozófiai tendenciákra. Remek humorérzéke, sőt öniróniája volt. Egyszer, a többé-kevésbé sikeresnek mondható 1994-es csípőprotézis-műtéte után megkérdeztem tőle: hogy érzi magát? Nyaktól lefelé nem túl jól, mondta fanyar humorral.

Piotr Jantos: II. János Pál annyira szent ember volt

Az egyik este, vacsora után nyári rezidenciáján Castel Gandolfóban halom aláírandó papírt helyeztek az asztalára. Egyiket ennek a királynak, másikat annak az elnöknek címezve, pergamenen, gyöngybetűkkel. A felénél járhatott, amikor föltekintett, természetesen holtfáradtan a hosszú nap után, majd szemöldökét felhúzva így szólt: Szegény pápa! – s nevetésben tört ki, csakúgy, mint négy vendége. II. János Pál pápa mind a mindennapi életben, mind pápaként a meglepő ellentétek embere volt.”

 

A fényképek és a szöveg a továbbiakban is jól kiegészítik egymást. Piotr Jantos egyik, a Vatikánban készített fényképét idézem a művésznek Krakkó főterén lévő műtermében. II. János Pál pápa észreveszi, hogy fényképezi, s megemeli hüvelykujját. Piotr Jantos ma is meghatódik, amikor a pápa személye szóba kerül. Megilletődötten, ugyanakkor boldog lelkesedéssel beszél róla. Jó barátja – nevét érthetően nem árulja el – II. János Pál idején a Vatikánban szolgált, s az ő révén került fotósként a pápa közelébe. „Úgy éreztem, nem vagyok méltó, hogy fényképezzem II. János Pál pápát, de nagyon örülök ennek a lehetőségnek. Annyira szent ember volt, személyiségéből sugárzott a lélek tisztasága – ha azt a feladatot kapom, hogy portrét készítsek róla, ez többévi felkészülést igényelt volna. Lelkemben és elmémben kell ugyanis megalkotnom a képet, s utána már csak várnom a fényképezőgéppel a pillanatot, amelyben megszülethet. S ez akár éveket igényelt volna. Kiállított képeim inkább véletlenszerűek, mint amelyen felém int az ujjával, mintha mondaná: »Jól van, fiú, ne félj!«”

Lengyel mondást idéz egy ismert festőtől, aki a feladat nagysága miatt térden festette meg Jézus képét. Amikor elkészült, a kép így szólt hozzá: „Nem az a fontos, hogy térden fess meg engem, hanem hogy jól fess meg engem!” „Ha akartam valamit: jól fényképezni a mi boldog pápánkat.”

Wojciech Kucza atya áldást kap a pápától, akit sokszor fényképezett

Ne féljetek!” – olvasható a Le Monde 2005. április 5-i számában: „Ez volt a történelem első szláv pápájának első üzenete a világhoz. Annak ellenére, hogy evangéliumi üzenet, politikai jelentése van. A lengyel kommunista pártvezető, Gierek és Brezsnyev, a szovjet kommunista párt főtitkára nem tévedett: »Ez nagy dicsőség Lengyelországnak, de nekünk még nagy bajunk származhat belőle.« Számunkra egy percig sem volt kétséges: politikai pápáról van szó.

1983-as lengyelországi útját történelmi fordulópontnak nevezték. Jaruzelski tábornok, a párt főtitkára remegni kezdett, amikor a pápával együtt jelent meg a televízióban. 1989 decemberében, már a berlini fal leomlása után, a szentatya Rómában fogadta Gorbacsovot, aki megígérte: országában törvényt hoz a vallás- és lelkiismereti szabadságról. Ezt meg is tette.”

Udvarhelyi Erzsébet híressé vált és kevésbé ismert képeket, a kiállítás tematikáját jól közvetítő anyagot válogatott össze. Pontosak és sokatmondók a sajtóból vett idézetek, amelyek közül a pápa halálakor a Die Zeitben megjelent írásból mindenképpen idézni kell: „Hol volt ön, amikor II. János Pál meghalt? Halálára úgy fog emlékezni, mint Kennedy halálára, az első holdra szállásra, szeptember 11-ére, a cunamira vagy Lady Diana halálára? II. János Pál szenvedése és halála nem hasonlítható össze Lady Dianáéval, nem alkalmas giccses szólamok hangsúlyozására.

M. Nagy József Szent Ferenc-szobra: a teremtett világ egysége

II. János Pál halálának külső körülményei kevésbé látványosak. Nem égtek tornyok, az esemény nem a Holdon történt. Egy nagyon beteg ember halt meg Rómában, mint ahogyan minden ember meghal. Mégis, egy rendkívüli halállal van dolgunk. Ez az ember nem szégyellte testi fogyatékosságát, nem félt a haláltól. A betegség és a halálfélelem az igazi borzalom a modern ember számára. Ezektől a gondoktól még a hívő ember sem szabad. Az ő üzenete viszont az volt: semmiért ne szégyenkezzünk, ami kiméretik ránk. Legfőbb tanítása, hogy az utolsó erő is erő még, amivel valamit mozgásban lehet tartani. Szenvedésében is azt az erőt mutatta, amit csak kevesen, jóllehet ez a lehetőség mindenki számára adott. Semmiért sem kell szégyenkeznünk, sem a remegésért, sem a hörgésért, sem az inkontinenciáért, a felejtésért sem. Jézus Krisztus minden emberért, II. János Pál minden ember szeme láttára halt meg. Boldogan tudott meghalni, mert egész életét áthatotta Isten léte. Ateistáktól sokszor hangzik el – olykor gúnnyal és irigységgel keverve: könnyű nektek, hitetek van.

 

Nem, természetesen nem könnyű. Valószínűleg egy olyan hívő ember, mint Karol Wojtyla sem »birtokolta« a hitet. Ő is vívódott a hittel, mindennap megkísérelte az életét arra irányítani, arra építeni. Különben az élet alig képzelhető el pénz és család, szexualitás nélkül.

Mi lógunk a kereszten, a magunk bűntől, gyöngeségtől, rossztól, keserű sutaságtól sújtott, ám mégis megáldott önmagunk

Amit II. János Pál »a halál kultúrájának « nevezett, az a materializmus, amely mindent felfal, mert azt hiszi, mindenható… Kérlelhetetlenül harcolt a magzatelhajtás, az olajháborúk, a klónozás, az eutanázia ellen. Mély hitével tudta a szenvedést elviselni, s ezért kérte: élete végén ne legyen kiszolgáltatva a modern orvostudománynak. Ezért halt meg feltehetően boldogan. Azt mutatta meg, mekkora lehetőség a szégyen és félelem nélküli szabadság, s mit kell ezért tenni. Ha ebből valami megmarad, az emberiség ezekben a napokban – hittel teljes pillanatokat él meg.”– az ateisták is

 

A kiállítótermekben közben egy lengyel kórus hangján liturgikus énekek zengenek. Sokszor láttuk a pápát – sokszor, de nem elégszer. Ezen a tárlaton, ebben a környezetben megint közelebb kerülhetünk ahhoz, hogy a boldog – s nyilván rövid időn belül szent – pápával találkozva jobban felismerjük saját, Isten írta arcunkat.

S ha fölsétálunk a múzeum emeletére, az Ars Sacra kiállítás anyaga ezzel a lelki gazdagodással visz minket tovább. A szegedi Pataki Ferenc, a balatonalmádi Veszely Lajos és a hódmezővásárhelyi Burkus József fény-árnyék és aranyfolyama után a Salföldön élő Somogyi Győző korpuszábrázolása állít és hökkent meg. Egy keresztre feszített alak, nyomorult testtel, ember-disznószamár arccal. Fölháborodhatnánk, sírhatnánk, ó, micsoda blaszfémia! – kiálthatnánk, aztán alázatosan hallgatunk: mi lógunk a kereszten, a magunk bűntől, gyöngeségtől, rossztól, keserű sutaságtól sújtott, ám mégis megáldott önmagunk.

S fölfelé lépcsőkön, a felismerés birtokában egyre emelkedünk: Olasz Ferenc Út menti Krisztusával találkozunk, a veszprémi M. Nagy József légiessé faragott szobraival, különösen a fatörzsből kibontakozó Szent Ferenccel. Kádár Tibor reneszánsz sorozatában – szép feszültséget keltve – megjelennek a ma arcai, a hódmezővásárhelyi Fülöp Erzsébet és a gyimesfelsőloki Borsos Gábor munkáin – gazdagítóan – mintha Szalay Lajos és Kondor Béla ölelő vonalaival találkoznánk.

A két kiállítás magával ragad: eleven múzeumba lépünk, lelkünk tárlatába.

Fotó: Cser István