Isten hegyein

 

Az elmúlt egy évben sok interjút adott. Nehéz volt beszélni a történtekről, vagy éppen ellenkezőleg?

 

– A tragédia után úgy éreztem, nyilatkoznom kell. Zsolttól is azt tanultam, hogy ki kell szolgálni a médiát, úgysem lehet elbújni előle. Ráadásul annyi találgatás hangzott el abban az időszakban, hogy úgy gondoltam, szakmai szempontok alapján is választ kell adnom bizonyos kérdésekre. De ahogy közeledik az évforduló, úgy érzem, elég volt. Elmondtam mindent. Már szeretném a nyilvánosság nélkül élni az életem.

 

Talán Ön is értesült arról, hogy az emberek hiányolták a könnyeit. Van, aki szenvtelennek tartotta, én azonban inkább példaértékű tartást láttam a viselkedésében. Honnan volt az ereje?

 

– Egyrészt ilyen a természetem, sohasem tudtam idegenek előtt sírni. Másrészt hívő ember vagyok. Bár igaz, hogy Zsolt halála után a hitemet más alapokra kellett helyeznem, és ez nem ment könnyen. Sokszor eszembe jutott Jób története. Feltettem magamban a kérdést: lehetne- e rosszabb? Arra jutottam, igen. Megbetegedhetnék, meghalhatnának a gyerekeim is, elveszíthetném a házamat. Jóbbal mindez megtörtént, egyedül Isten maradt neki, és belé kapaszkodott. Ezért én is belé kapaszkodtam, és éreztem is a megtartó erejét. Különös volt, mennyi segítséget kaptam, még így, ekkora tragédia közepette is. Lett például állásom, el tudom tartani a gyerekeimet, és egy keresztény pszichológus felajánlotta a segítségét. A mai napig járok hozzá. A gyászban is, a hitbéli kérdésekben is sokat segít nekem. S ő buzdít arra, hogy a fájdalmat igen is meg kell élni. Csak az utóbbi időben lettem képes arra, hogy igazán közel merjem engedni magamhoz a szenvedést, miközben még mindig nem értem, s valószínűleg itt a földön sosem fogom megérteni, hogy miért történt mindez.


 

– Nem lehet bólogatva azt mondani: az Úr adta, az Úr elvette, áldott legyen az ő neve?

 

– Nem, már csak azért sem, mert Isten örök életre teremtett bennünket. A halál a bűn következménye. Nem az Úr adja a halált, az a Sátán műve. Az a vélekedés is félreviheti a gyászolót, amely szerint a halálnak, a veszteségnek nevelő célzata van. Az én istenképem eleve más. Nem is tudnék hinni olyan Istenben, aki ahhoz, hogy engem neveljen, két gyermeket árvává tesz. Tudom, mi történt tavaly azon a csúcson, de hogy Isten miért engedte ezt meg, azt nem tudom. Ugyanakkor Isten az emberi akarat ellen nem harcol. Biztos vagyok abban, hogy Zsolttól is kérte, forduljon vissza még időben. De ő nem tette meg.

 

Ön is jó hegymászó, nyolcezres csúcsra is feljutott. Honnan fakad Önben a vonzódás a hegymászás iránt? S hogy látja a hegyeket most?

 

– Májusban lesz tíz éve, hogy elkezdtem túrázni. Először csak a kéktúra nyomvonalán, hazai tájakon, aztán sziklát másztam, majd sorra jöttek a magasabb hegyek. Mielőtt Zsolttal találkoztam, akkor másztam meg életem első alpesi csúcsát, utána már vele a többi nagy hegyet. A férjemmel ilyen szempontból is nagyon jó párost alkottunk. Közös volt a szenvedélyünk és az életformánk. Én a hegyen vagyok otthon. Ha egyedül mászom, akkor tudok igazán imádkozni is. A hegy: hazaérkezés. Sem a hegy, sem Isten nem tehet a tragédiáról. Ahogyan Isten sem, úgy a hegyek sem lettek ellenségeim. Egy magas hegy megtanít arra, hol a helyünk a természet rendjében, a teremtett világban, hogy mekkora erők működnek, mekkora maga a lét. Semmit nem végzünk cél nélkül, a hegymászást sem. Keressük a csúcsot, a határainkat, de sohasem az életünk árán. Zsolt is azt mondta mindig: öreg hegymászó szeretne lenni. A hegymászás tiszta dolog. Megvannak a szabályok, amelyeket ha az ember betart, akkor nem lehet baj. A nyolcezresek azonban mások. Ott, hogy eredményesek legyünk, az egyik szabályt át kell hágni azért, hogy egy másikat betarthassunk. Tudni kell, mi az, amit vállalhatok, és mi az, amit nem.

 

Ez utóbbi mondata érvényes lehet erre a nehéz élethelyzetre is. Ebben sem lehet feleslegesen hősködni, hiszen két gyermek is Önre van bízva…

 

– Így van. Zsolt halála után többen is mondták nekem, hogy sokáig bírhatom a terheket egyedül is, de néhány év múlva össze fogok roppanni, inkább még az elején kérjek segítséget. Ezért is örülök annak, hogy szakember segít feldolgozni a tragédiát. Ma az emberek még mindig azt hiszik, hogy a pszichológus ül egy székben, és tanácsokat osztogat. S joggal mondják: erre nekünk nincs szükségünk. De a pszichológus nem ezt teszi. Segít és kísér a gyászban. Nem csak nekem, hanem a nagyobbik gyermekemnek, Gerdának is, akit nagyon megviselt az apja halála. Csoma, a kicsi még nem sokat fogott fel mindebből. Figyelnem kell arra is, hogy én magam ki ne égjek, legyen honnan töltődnöm.

 

A mély gyászban az embert sokan és sokféleképpen vigasztalják, de van, amikor szinte terhes akár egy jó szándékú mondat is. Ön tapasztalta ezt?

 

– A részvétem szót nem szerettem hallani. Úgy éreztem, abban a rettenetes fájdalomban, amelyet átélek, senki nem akarhat őszintén részt venni, és ne is akarjon. Jobb volt hallani, ha valaki egyszerűen csak annyit mondott: sajnálom, vagy megfogta a kezem, vagy megkérdezte, miben segíthet. Jézus is együtt sírt a halott Lázár családjával. Egyszerűen jelen volt, nem mondott közhelyeket. Nehezen éltem meg azt is, amikor egy bizonyos idő elteltével azt tanácsolták, most már lépjek túl a történteken. Kívülről senki nem tudhatja, ki hol tart a gyászban, s mikor jön el a túllépés ideje.

 

A közhelyeknél tartva: a legmélyebb veszteségeink közepette talán a hit válaszai is üresen konganak. Nagypéntekjeink mélyén nem biztos, hogy képesek vagyunk hinni a feltámadásban…

 

– Tizennégy évvel ezelőtt tértem meg. Azóta tudom: Jézus az út, az igazság és az élet. Közvetlenül Zsolt halála után is mondogattam magamban: Jézus a válasz, de nem igazán hittem, hiszen egyetlen vigaszom az lett volna, ha Zsolt hazatér. A mondat, amely szerint Jézus a válasz, még egy hívő ember számára is csak nagy belső út megtétele után jelenthet ismét reményt. De ehhez el kell jutnunk erőnk végső határáig. Amikor már semmit nem tudunk tenni, akkor nyúl bele az életünkbe Isten. Ugyanakkor az ember alaptermészete azt diktálja: majd én megoldom, majd én kimászok innen egyedül. Szinte küzdünk Isten segítsége ellen. Holott ő lát minket, együtt szenved velünk, és segíteni akar. Nem vagyunk egyedül a nagypénteki sírban. Ugyanakkor Isten nem úgy nyújtja a segítségét, ahogyan azt mi elképzeljük, és nem azonnal. Imádkozunk hozzá, és öt perc múlva már várjuk a megoldást. Neki azonban van ideje, és azt is tudja, mennyi egy emberélet. Tudja, hogy a válasza bele fog férni abba. Türelemmel hinnünk kell ebben. A hegyet is csak lépésenként vagyunk képesek megmászni. Felnézünk a csúcsra, látjuk, hol a cél, de mindig csak a következő lépésre figyelhetünk.