Család, nagycsalád, fészekmeleg, jól működő házasság, női és férfi szerepek – annyit hallani e fogalmakat, hogy előfordulhat: inkább kötelező formalitásként, „fölénk magasodó ideaként” tekintünk rájuk, ahelyett, hogy azon törnénk a fejünket, hogyan élhetnénk meg a mindennapjainkban önátadásként, örök tanulásként ezeket az értékeket. A család az értékek átadásának legfontosabb közege. A szülők saját életük példájával mutatják meg egymásnak és a gyerekeknek, hogyan szeressük egymást, mitől vagyunk férfiak és nők, vagy éppen miként vezethetünk gazdaságosan egy háztartást. Ha valaki rossz példát lát gyerekkorában, az sem jelenti azt, hogy felnőttként ne lenne lehetősége „újraírni” a negatív mintákat. A pszichológiai kutatások azt igazolják, hogy a személyiség egésze szempontjából az úgynevezett irányító nevelés a leghatékonyabb nevelési forma. Ez természetesen nem a kiskorú „nyomorgatását”, valamiféle erőltetett hierarchiát jelent, hanem megfelelő keretek kijelölését, amelyek között a gyermek azt érezheti, hogy a szülő elég erős, tudja, mit csinál, ezért lehet rá támaszkodni. Az a gyerek, aki nem kap használható útmutatást az életéhez, szorongóvá válhat. De hogyan adhatók át az értékek jókor és jól? Mihez érdemes ragaszkodni, és melyek azok a részletek, amelyek elhagyhatók? Tudni kell mérlegelni, a háztartásra és a gyerekekre vonatkozóan egyaránt: a legfontosabbak azok a szempontok, amelyek egyben tartják a családot, a házasságot. Nem könnyű tisztán látni, mikortól válik valaki merev szülővé, és hol van az a pont, ahol kihullik a kezéből az irányítás. A két véglet között igen keskeny a határmezsgye, és nincs tökéletes megoldás, elegendő, ha „elég jó anya” vagy „elég jó apa” valaki.
Érzelmi elérhetőség
Ez lenne a legfontosabb, amit mondhatunk egymásnak, ami folyamatos visszajelzés lehet egymásról. A családtagjaink ismernek minket a legjobban, ezért nagyobb a felelősségük abban, hogy milyen képet tükröznek vissza rólunk. Persze megfordítva is igaz ez. Ezt hívja a morálteológia „társfelelősségnek”. Szükség van erre, annak ellenére, hogy manapság divat úgy vélekedni: mindenkinek csak a saját lelkével, életével kell elszámolnia. Akire nem jut elég figyelem, az provokálni kezdi a környezetét: idetartozhat a (gyermeki) „hiszti” vagy a kamaszok önpusztító cselekedetei. Emberi természetünkből adódóan, ha nem kapjuk meg otthon, amire szükségünk van, máshol keressük azt: munkahelyen, kollégánál, gyerektáborban, kortárs közösségben.
„Mi, férfiak sajnos túlságosan kontrollálók vagyunk – mondja Papp Miklós. – Ez pedig nem valódi erőt, hanem áldominanciát jelez, mondhatni családon belüli erőszaknak minősül, még akkor is, ha nem verem meg a feleségem. A hová mész, kivel találkozol, mire mennyit költesz, miért akarsz tanulni kérdések mind az erőszak megnyilvánulásai.”
A Kopp Mária vezette Hungarostudy-kutatások kimutatták, hogy a kiegyensúlyozott családban élőknek jobb a testi és lelki egészségük, mint a rossz házasságban vagy egyedül élő embereké. Ennek oka, hogy a gyümölcsöző házasság pozitív érzelmeket teremt, fokozza az önbecsülést, számos helyzetben konkrét segítséget jelent, és csökkenti a stresszorokat. A jó család támaszt nyújthat, hiszen a családtagok otthon beszélhetnek magukról, munkahelyi vagy iskolai nehézségeikről. Ehhez azonban szükség van a családban élők „érzelmi elérhetőségére”, amely nem minden esetben működik, de tanulható, sőt tanulandó. Érzelmileg elérhetőnek lenni nem egyszerű. Számtalan sérülés akadályozhatja, hogy az ember kész legyen átérezni és befogadni családtagjainak örömét, gondját-baját. Tudatos munkával azonban fejleszthető ez a képesség. Aki jó családban él, az terhelhetőbb, mert a felek között otthon munkamegosztás és „közös teherviselés” van. A férfiaknak – Simone Weil kifejezésével – „részvéttel kell szeretni” feleségüket, és figyelniük kellene arra, hogy lehetőség szerint minél többet átvállaljanak a feladataikból. Kölcsönösen kímélni és csodálni kell a másikat, akkor fog működni a kapcsolat. Az otthon erőforrás. Ez az a hely, ahol „önmagam lehetek”, ahol lazíthatok, játszhatok, meghallgathatom a kedvenc zeném, vagy akár ott hagyhatok egy adag mosatlant. Nagyon fontos ugyanakkor, hogy a család az aktív pihenés és feltöltődés helyszíne is legyen. Kellenek a közös élmények, mert ha hiányoznak, mindenki óhatatlanul máshol kezdi keresni ezeket. A közös kikapcsolódás tehát nem valamiféle „úri huncutság”, hanem összetartó erő.
„Az igen igen, a nem nem”
„Házastársam különbözőségének arra kell felhívnia a figyelmemet, hogy Isten még nála is érthetetlenebb, értelemmel felfoghatatlanabb. A házastársam mássága szabadíthat ki szűk istenképemből” – fogalmazott Papp Miklós morálteológus. Ennek megélésében segít a közös ima, amely nem kizárólag istendicsőítés, hanem szerelmi vallomás, a bocsánatkérés lehetősége, a közös jövő tervezése. Így engedhetjük be a kopogtató Istent az életünkbe. Akkor fejlődünk, ha egyre jobban, egyre teljesebben tudunk szeretni, azaz egyre közelebb kerülünk Istenhez. Ezért meg kell tanulnunk lemondani, adni, és tudomásul venni, hogy a tanulás életünk végéig tart: sosincs olyan, hogy „most készen vagyunk”.
A házasság hivatás, amelyért folyamatosan dolgozni kell, és jó szívvel „bele kell halni”. Minden jól működő, életre szóló kapcsolat alapja az elköteleződés, melyet jól szemléltet a vasútállomáson játszódó, fent említett történet is. A tanulságos mese és a szakmai kutatások egyaránt azt támasztják alá, hogy sikeresebben élnek egymással boldogan azok, akik elköteleződtek, azaz döntöttek: „Az igen, igen, a nem, nem” (Mt 5,37). Bár lehetetlen általános receptet kínálni a boldog házasságra és családi életre, mégis vannak objektív tények, tapasztalatok, melyek segíthetnek a gyakorlatban megvalósítani a sokszor hallott elméleteket. Az egyik legfontosabb kérdés, hogy figyelünk-e eléggé egymásra. Ismerjük-e azt az embert, akivel megosztjuk az életünket? Érdemes feltenni magunkban a kérdést: fel tudom-e idézni a házastársam kedvenc gyerekkori emlékét, vagy emlékszem-e arra, hogy mit csinált tegnap. Tudatosan törekedni kell arra, hogy soha ne legyen „magától értetődő” a másik kedvessége, vásárlása, vasalása. Aki bármiért képes a hálára, akár a családtagjának, akár Istennek, az elégedettebb és boldogabb életet él. Mivel a hétköznapok sűrűjében nem mindig jut idő egymásra, figyelmünket tudatosan kell arra irányítani, ami közös bennünk. Ami összeköt, nem pedig szétválaszt. Ha a másiknak eltérő a véleménye, azt tudni kell elfogadni, még akkor is, ha néha rosszul esik a „mássága”. Tudatosítanunk kell magunkban: a sokszínűségünk nem elvesz belőlünk, hanem gazdagabbá tesz bennünket.
S ami talán az egyik leglényegesebb dolog: a jó családi légkör egyik titka, hogy a megoldható problémákat a lehető leghamarabb, halogatás nélkül meg kell oldani. Amit pedig nem lehet átírni, kiradírozni, megjavítani a kapcsolatokban, azzal békében együtt kell élni. El kell fogadni, hogy vannak teljesületlenségeink, sebeink, vágyaink, melyeket egyedül Isten tölthet be, gyógyíthat meg.
A legrészletesebb gyakorlatias szemléletű pszichológiai kézikönyv sem tud többet és jobbat mondani a házasságról és a családi életről, mint Jézus a hegyi beszédben – mondják a kutatók: „Hallottátok a parancsot: Szemet szemért és fogat fogért. Én pedig azt mondom nektek, ne álljatok ellent a gonosznak. Aki megüti a jobb arcodat, annak tartsd oda a másikat is! Aki perbe fog, hogy elvegye a ruhádat, annak add oda a köntösödet is! S ha valaki egy mérföldnyire kényszerít, menj vele kétannyira!” (Mt 5,38–42) Jézus nem utasítgat, nem parancsolgat, hanem igényességre hív. Őt követve, mellette döntve megtörténhet, hogy nem a könnyű, hanem az igaz úton járhatunk.
