Bugár M. István, a Debreceni Egyetem Filozófia Tanszékének vezetője és Kendeffy Gábor, a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karának tanára elsősorban filozófiai és metafizikai szempontból vizsgálták a szabadság kérdését. Az ókori gondolkodók közül Démokritosz felfogása determinisztikus volt, vele szemben Epikurosz a szabadság lehetősége mellett érvelt. Arisztotelész a véletlennek is helyet adott. A sztoa felfogása ismét az emberi lehetőségek korlátait hangsúlyozta. A szabadság eszméje ugyanakkor összefonódik a kereszténységgel. A korai egyházatyák szerint a rossz lehetősége arra vezethető vissza, hogy Isten az embernek autonómiát adott. Órigenész szerint az Isten előretudása nem akadályozza az ember szabadságát. Euszébiosz markáns véleményt fogalmazott meg: a szabadság tagadása ateizmus, és az ezt valló nem hisz másban, csak a sors istennőkben. Szent Ágoston szerint nem szabad gondolkodásról, hanem szabad akaratról kell beszélnünk. Isten hívásával egyetérteni vagy elvetni azt, a saját akarat dolga.
A későbbi filozófia is a keresztény szabadságeszményből indult ki. Hume szerint „annak oka, hogy a szabadság tana kedvezőbb fogadtatásban részesült a világban, mint ellenfele, a vallásban keresendő”. Kant ugyanakkor szekularizálja Ágostont. A morális ember csak cél lehet, eszköz nem. A königsbergi filozófus az ész magánhasználatáról beszél. Felfogásában az értelmiségi nyilvánosan a hivatalos álláspontot kell hogy képviselje, de szakmai műhelyekben vitathatja azt, és azzal ellentétes javaslatokat is tehet.
Török Csaba, az Esztergomi Hittudományi Főiskola tanára a liberalizmus és a katolicizmus kapcsolatát vizsgálta. A XIX. században a szubjektumra mint szabad lényre tekintettek, az embert nem csupán gondolkodó vagy érzékelő alanynak látták, ahogyan a korábbi filozófia. Az állam és a társadalom fogalma ebben az időben szétvált, ami azelőtt elképzelhetetlen volt.
A XIX. században a katolikus egyházban feltűnik a laikus értelmiségi. Ő kora szellemi irányzataira reagál, köztük a liberalizmusra is. Ekkor jelentek meg az első katolikus folyóiratok, és a politikai katolicizmus is ebben az időszakban alakult ki. Olaszországban az I. vatikáni zsinat utáni ellehetetlenülés – nem lehetett szavazni vagy pártpolitikát folytatni – feloldásán fáradozik a katolikus értelmiségi, e közben a liberális állam harcol az egyház ellen az oktatás és a házasság területén. Poroszországban 1871-ben indult el az egyházellenes Kulturkampf.
A tanítóhivatal elméleti szinten próbált reagálni a liberalizmus kérdéseire. XII. Leó Ubi primum (1824) és XVI. Gergely pápa Mirari vos arbitramur (1832) kezdetű enciklikájában elítéli az indifferentizmust. Utóbbi annyit jelent, hogy az általános lelkiismereti és vallásszabadság azt a veszélyt hordozza magában, hogy az egyénnek nem lesz joga különbséget tenni igazság és hazugság között. Ez a szabadság olyan értelmezése, mely közömbössé tesz. XIII. Leó 1888-as Libertas praestantissimum donum kezdetű enciklikájában – fenntartva az egyház korábbi megnyilatkozásait – kereste azokat a pontokat, ahol a liberalizmus eszméjével párbeszédet lehet folytatni. Az a helyesen értett lelkiismereti szabadság, amely magában hordozza, hogy szabad legyen az államban élő embernek Isten akaratát és parancsait követni úgy, hogy ebben senki nem akadályozhatja. „Az emberi társadalomban tehát az igazi szabadság nem abban áll, hogy ki-ki azt tehesse, amit akar – amiből csak a legnagyobb zavar keletkeznék, amely az egész társadalmat tönkretenné –, hanem abban, hogy a polgári törvények vezetése alatt ki-ki könnyebben élhessen az örök törvény szabályai szerint.” Ez az „Isten fiaihoz illő szabadság”, hiszen nem mindegy, hogy világnézeti kérdésekben ki milyen döntést hoz. Az állam igazgatásában illő a vezetőnek is a Világ Kormányzóját követni, vagyis türelmet gyakorolni. Erre azért is utalt a pápa, mert liberális állam az egyházi intézményekkel szemben finoman szólva sem gyakorolt toleranciát. A helyesen értendő polgári szabadság az államforma megválasztásának, az önkényuralommal szembeni fellépésnek a szabadságát és a népek önrendelkezési jogát jelenti.
Kulin Ferenc irodalomtörténész és Takáts József eszme- és irodalomtörténész azt vizsgálta, hogy a nemzeti liberális felfogás korunkra milyen változásokon ment keresztül. Az utóbbi röviden bemutatta, miként vált szét a XIX. század közepén még együtt álló nemzeti és liberális eszme. A nemzet a „történelmi nacionalizmus” felfogásában még nyelv és vállalás dolga volt, míg a „nacionál-darwinizmus” szerint a nemzet etnikum, melyhez nem lehet csatlakozni, csak bele lehet születni. A XIX. század végétől a liberalizmushoz a kozmopolitizmust, a nemzeti jelzőhöz a szabadság korlátozását társították. Takáts József szerint a XXI. századra ez a szembenállás annyira megszilárdult, hogy a nemzeti liberalizmusnak mára alig maradt esélye.
