Fotó: Vatican News
A liturgia ma a népe elé igyekvő Jézust tárja elénk. A találkozás ünnepét üljük: a gyermekben megjelenő újdonság találkozik a templom hagyományával; az ígéret beteljesedésre talál; Mária és József, a fiatalok találkoznak Simeonnal és Annával, az öregekkel. Amikor tehát Jézus érkezik, minden találkozik.
Mit mond ez nekünk? Mindenekelőtt azt: mi is meghívást kaptunk rá, hogy fogadjuk az elénk jövő Jézust. Hogy találkozzunk vele: az élet Istenével életünk minden napján találkoznunk kell; nem hébe-hóba, hanem mindennap. Jézus követése nem egyszer s mindenkorra meghozott döntés, hanem mindennapi választás. És az Úrral nem virtuálisan kell találkoznunk, hanem közvetlenül, az életben, az élet konkrétságában kell rátalálnunk. Különben Jézus csak múltbeli szép emlékké válik. Amikor viszont úgy fogadjuk őt, mint az élet Urát, mindennek középpontját, minden dolog dobogó szívét, akkor ott él és újra él bennünk. És akkor velünk is megtörténik, ami a templomban történt: körülötte minden találkozik, az élet harmonikussá válik. Jézussal új bátorságra lelünk, hogy előrehaladjunk; és új erőre, hogy szilárdan álljunk. Az Úrral való találkozás a forrás. Fontos tehát, hogy visszatérjünk a forrásokhoz: gondolatban visszamenni a vele való sorsdöntő találkozásokhoz, újraélni az első szerelmet, esetleg leírni az Úrral megélt szeretettörténetünket. Ez jót tesz majd megszentelt életünknek, hogy ne váljon múló idővé, hanem találkozási idő legyen.
Ha visszaemlékezünk alapot adó találkozásunkra az Úrral, észrevesszük, hogy az nem privát dologként született Isten és köztünk. Nem, arra a hívő nép körében került sor, sok fivér és nővér mellett, meghatározott időben és helyen. Ezt mondja nekünk az evangélium, mivel azt mutatja, hogy a találkozás Isten népe körében történik, a nép konkrét történelmében, élő hagyományai között: a templomban, a törvény szerint, a prófécia légkörében, a fiatalokkal és idősekkel együtt (Lk 2,25–28.34). Így van ez a megszentelt élettel is: az Egyházban születik és bontakozik ki; ha elszigetelődik, elszárad. Akkor válik éretté, ha a fiatalok és idősek együtt haladnak, ha a fiatalok rátalálnak a gyökerekre, és az idősek szívesen fogadják a gyümölcsöket. Viszont megáll a növekedésben, ha egymagában jár, ha a múltra koncentrál vagy a túlélésre játszik. Ma, a találkozás ünnepén, kérjük azt a kegyelmet, hogy újra felfedezzük az élő Urat a hívő nép körében, és hogy találkoztatni tudjuk a kapott karizmát a ma kegyelmével.
Az evangélium azt is mondja nekünk, hogy Isten találkozásának a népével van egy kezdete és egy vége. A templomba hívással kezdődik, és a látáshoz érkezik a templomban. A hívás kettős. Van egy első hívás a „törvény szerint” (Lk 2,22). Ezt a hivatást kapja József és Mária, akik a templomba mennek, hogy teljesítsék a törvény előírását. A szöveg ezt szinte refrénként ismétli, négyszer is elmondja (Lk 2,22–24.27). Nem kényszerről van szó: Jézus szülei nem muszájból mennek, nem azért, hogy a törvénynek pusztán külsődlegesen eleget tegyenek; azért mennek, hogy válaszoljanak Isten hívására. Azután van egy második hívás, a Lélek szerint. Simeon és Anna hivatása. Ezt is erősen hangsúlyozta a szöveg: Simeonnal kapcsolatban háromszor is beszél a Szentlélekről (Lk 2,25–27), és Anna prófétaasszonnyal fejezi be, aki a Lélektől indíttatva dicsőíti Istent (Lk 2,38). Két fiatal a törvény által hívva a templomba siet; két idős embert pedig a Lélek mozgat. Ez a kettős hívás, a törvényé és a Léleké, mit üzen lelki életünknek és mit üzen megszentelt életünknek? Hogy mindannyian kettős engedelmességre vagyunk hivatva. A törvénynek – értve ezalatt azt, ami helyes rendet ad életünknek – és a Léleknek, aki új dolgokat teremt az életben. Így jön létre a találkozás az Úrral: a Lélek feltárja az Urat, de befogadásához mindennapi, hűséges kitartásra van szükség. Rendezett élet nélkül a legnagyobb karizmák sem hoznak gyümölcsöt. Ugyanakkor a Lélek újdonsága nélkül a legjobb regulákkal sem megyünk sokra: törvénynek és Léleknek együtt kell lennie.
Hogy jobban megértsük ezt a hívást, melyet ma Jézus életének első napjaiban látunk, a templomban, előremehetünk nyilvános működésének első napjaiba, Kánába, ahol a vizet borrá változtatja. Ott is elhangzik egy felhívás az engedelmességre, mégpedig Máriától, aki azt mondja: „Bármit mondjon (Jézus) nektek, tegyétek meg” (Jn 2,5). Bármit. És Jézus különleges dolgot kér; nem teremt rögtön valami új dolgot, nem a semmiből hozza létre a hiányzó bort – bár megtehette volna –, hanem egy konkrét és nehéz dolgot kér. Azt kéri, hogy töltsék meg a rituális tisztálkodásra szolgáló hat kőkorsót, melyek a törvényre utalnak. Ami azt jelentette, hogy mintegy hatszáz liter vizet kellett meríteniük a kútból: idő és fáradság, ami hasztalannak tűnt, hiszen nem a víz, hanem a bor hiányzott! Mégis éppen azokból a jól, „színültig” töltött korsókból hozza elő Jézus az újbort. Így történik velünk is: Isten arra hív, hogy a konkrét dolgokhoz való hűségen keresztül találkozzunk vele – Istennel mindig a konkrétságban találkozunk –: napi ima, mise, gyónás, tényleges szeretet, Isten szavának napi hallgatása, közellét, főleg azokhoz, akik legjobban rászorulnak, lelkileg vagy testileg. Konkrét dolgok, mint a megszentelt életben az engedelmesség az elöljárónak és a szabályzatnak. Ha szeretettel gyakorlatba ültetjük ezt a törvényt – szeretettel! –, a Lélek váratlanul megjelenik, és magával hozza Isten meglepetését, mint a templomban és Kánában. A köznapiság vize akkor az újdonság borává változik, és az élet, mely kötöttebbnek tűnik, valójában szabadabbá válik. Most eszembe jut egy egyszerű szerzetes nővér, akinek épp az volt a karizmája, hogy közel legyen a papokhoz és a papnövendékekhez. Tegnapelőtt kezdték el az egyházmegyében (a rómaiban) a boldoggáavatási eljárását. Egy egyszerű nővér: nem vette körül nagy felhajtás, de megvolt az a bölcsessége, amely az engedelmességből, a hűségből és abból fakadt, hogy nem félt az újdonságoktól. Kérjük az Urat, Bernardetta nővéren keresztül adja meg a kegyelmet, hogy ezen az úton járjunk!
A hívásból születő találkozás a látásban éri el csúcspontját. Simeon azt mondja: „Szemem meglátta üdvösséged” (Lk 2,30). Látja a gyermeket, és meglátja az üdvösséget. Nem a csodatevő Messiást látja, hanem egy kisgyermeket. Nem valami rendkívülit lát, hanem Jézust a szüleivel, akik egy pár gerlicét vagy két galambot visznek, vagyis a legegyszerűbb áldozatot (Lk 2,24). Simeon látja Isten egyszerűségét, és befogadja az ő jelenlétét. Nem keres mást, nem kér és nem akar többet, elég neki, hogy látja és karjában tartja a gyermeket: „nunc dimittis, most elbocsáthatsz” (Lk 2,29). Neki elég Isten úgy, amilyen. Benne megtalálja élete végső értelmét. Ez a megszentelt élet látása, egyszerű és prófétai látás, a maga egyszerűségében, ahol az Urat tartjuk szemünk előtt és karunkban, és nincs szükségünk másra. Az élet ő, a reménység ő, a jövő ő. A megszentelt élet ez a prófétai látás az Egyházban: a megszentelt élet az a tekintet, amely látja a világban jelen lévő Istent, még ha sokan nem veszik is észre; az a hang, mely azt mondja: „Isten elég, minden más elmúlik”; dicsőítés, mely mindenek ellenére felfakad belőlünk, amint azt Anna prófétaasszony mutatja. Nagyon idős asszony volt, aki sok éven át élt özvegyen, de nem volt komor, a múlton merengő vagy magába zárkózó, ellenkezőleg, váratlanul megjelenik, dicsőíti Istent, és csak őróla beszél (Lk 2,38). Szívesen gondolom azt, hogy ez az asszony „jól pletykált”, és a pletykálás kórsága ellen jó pártfogónk lehetne, hogy megtérítsen bennünket, mert egyik embertől a másikig ment, és csak azt mondogatta: „Ő az! Ez a gyermek! Menjetek, nézzétek meg!” Szívesen látom őt így, mint egy lakónegyedi asszonyt.
Íme, a megszentelt élet: dicsőítés, mely örömre gyújtja Isten népét, prófétai látás, mely fölfedi azt, ami számít. Amikor a megszentelt élet ilyen, akkor virágzik, és felhívássá válik mindenki számára, a középszerűség ellen: az ellen, hogy csökkentsük a magasságot a lelki életben; a kísértés ellen, hogy engedményeket csikarjunk ki Istennél; a kényelmes és világias élethez való alkalmazkodás ellen; a panaszkodás – az állandó panaszkodás! –, az elégedetlenkedés és az önsajnálat ellen; az ellen a szokásunk ellen, hogy azt mondjuk: „tesszük, amit tehetünk”, „mindig is így csináltuk”: ezek nem Isten szerinti mondatok! A megszentelt élet nem túlélés, nem készület az „ars bene moriendi”-re (a szép halál művészetére): ez a jelenlegi kísértés a hivatások csökkenése láttán. Nem! Nem túlélés, hanem új élet! „Jaj, de hát kevesen vagyunk…” – új élet! A megszentelt élet élő találkozás az Úrral az ő népében; hívás a mindennapok hűséges engedelmességére és a Lélek hallatlan meglepetéseire; annak látása, akit érdemes átölelni, hogy örömünk legyen: Jézus!
Fordította: Tőzsér Endre SP
