„Isten egy istállóban született”

A karácsonnyal kapcsolatban pedig kerüli az érzelmes fordulatokat.

 Társadalmi felzárkóztatásért felelős államtitkárként azon dolgozik, hogy strukturális választ lehessen adni a szegénység problémájára. Mint gyakran hangsúlyozza, az Ön és minisztériuma által képviselt felfogást az intézkedések, programok országos összehangolása különbözteti meg az elmúlt húsz év törekvéseitől. Ezen túl milyen kérdésekben tartja szükségesnek a korábbi szemlélet meghaladását?


– Azt az evangéliumi mondatot, hogy „szegények mindig lesznek köztetek”, legtöbbször tévesen értelmezik. Mintha azt jelentené: bele kell törődnünk, hogy ez a helyzet, hiába próbáljuk, úgysem fogjuk tudni felszámolni. Pedig egy olyan országban, mint nálunk, ahol minden harmadik ember a szegénységi küszöb alatt él, soha nem szabad beletörődnünk a szegénységbe. Nagyon szuggesztív Jézusnak az a példabeszéde, amely a dőzsölő gazdagot és a küszöbénél kolduló szegény Lázárt mutatja be. Míg az egyik oldalt az anyagi bőség, sőt felesleg, az élet javainak túlzó élvezete jellemzi, a másikat a legelemibb javak nélkülözése. E két állapot egyidejűsége, egymás mellett létezése társadalmunkban minden jóérzésű embert lelkiismeret- furdalásra kell hogy indítson. Így kell lenniük vele a döntéshozóknak, a politikusoknak is. És sokan közülük így is vannak, már több mint két évtizede. Ám úgy látom, a lelkiismeret-furdalásukból nem vontak le jó következtetést. Magyarországon az vált hallgatólagos közmegegyezéssé, hogy mivel a szegénységből való kitöréshez az érintettek többségét úgysem tudjuk hozzásegíteni, ők fogadják el azt, hogy sokkal jobb nem lesz nekik, de mi meg azt fogadjuk el, hogy ők úgy segítenek magukon, ahogyan tudnak, hogy a kiskapuk, a feketemunka, az előrehozott nyugdíj, a segélyek, a fiktív minimálbérek, az adócsalás országa vagyunk. „Ebben az országban tisztességesen úgysem lehet érvényesülni” – ugye ismerős mondat? Sokat halljuk, sokan gondolják így. Mi azonban hadat üzenünk ennek a szemléletnek, ezért nem a segélyeket emeljük, hanem azt akarjuk elérni, hogy közép- és hosszú távon egyre kevesebben szoruljanak rájuk, és egyre többen váljanak képessé a magukról való gondoskodásra. Az a célunk, hogy megszakítsuk a szegénység nemzedékről nemzedékre való újratermelődését, ezért a gyermekek pluszjuttatásaira, ösztöndíjprogramokra, a gyermekjóléti szolgálatok megerősítésére, a felzárkóztatás mind hatékonyabb elősegítésére koncentrálunk.

„Tudjuk, hogy ez egy nagyon kockázatos kísérlet, amilyenre még nem volt példa Magyarországon” – nyilatkozta a mélyszegénységben élőket segítő programokról. Kérem, mondja el, milyen kockázatokról van szó, és hogy milyen célok érdekében érdemes őket vállalni.
– Sokan lehetnek, akiknek első körben mostantól nehezebb lesz, mint eddig – ez a legnagyobb kockázat. Hogyan fogadják az intézkedéseinket, elhiszik-e, hogy jót akarunk velük? Nagy az állammal szembeni bizalmatlanság; jó lenne, ha le tudnánk győzni. Több gyermek szegény, mint felnőtt: az is kockázat, hogy ők, akik semmiről sem tehetnek, esetleg kárt szenvedhetnek az intézkedéseink nyomán. Ezt minden eszközzel megpróbáljuk elkerülni. De a rendszert mindenképpen át kell szabnunk: nincs más választásunk, mert fenntarthatatlan, és morális okból sem vállalható tovább. A szegénység elleni küzdelemre, az alulképzett emberek szakmához, munkához juttatására, a társadalmi tőke növelése érdekében teendő lépésekre mindenképpen szükség van ahhoz, hogy az ország gazdasági versenyképessége erősödhessen.

A szeptemberben indult keresztény roma szakkollégiumi hálózat kapcsán többször is beszélt az egyházakkal keresett együttműködési lehetőségekről és arról a sajátos szolgálatról, szemléletről, amely révén az egyházak a szegényekért másoknál hatékonyabban tehetnek. Milyen téren számítanak rájuk leginkább?

– A szakkollégiumi hálózat végre egy olyan kezdeményezés, amelynek felhőtlenül örülhet az ember. Példamutató ökumenikus összefogás eredménye, hogy létrejöhetett, nyolcvan fiatal számára nyújt szakmai és hitbeli támogatást. Néhány hete három napot velük tölthettem, az eseményt négy püspök – Bölcskei Gusztáv, Fabiny Tamás, Orosz Atanáz és Székely János – tisztelte meg a jelenlétével. Úgy éreztem, angyal szállt el felettünk, amikor Sára Sándor ötven évvel ezelőtt készített, Cigányok című filmjét a majd nyolcvanéves mester társaságában megtekintettük, aztán felelevenítette forgatási emlékeit. Fantasztikus volt ezekkel a remek fiatalokkal, a roma értelmiség jövendő képviselőivel együtt lenni, beszélgetni. Úgy érzem, ők óriási szerepet vállalhatnak annak érdekében, hogy roma és nem roma magyarok egyre inkább szövetségesekként tekinthessenek egymásra, és a szembenállás tudata gyengüljön.

Az egyházak szerepét a romák ügyében azért is fontosnak tartom, mert míg az állam senkinek sem parancsolhatja meg, hogy szeresse a felebarátait, egy keresztény ember számára ez a főparancsok egyike. Egy keresztény nem mondhat olyat, hogy „a” cigányok, kollektíve ilyenek vagy olyanok, nem lehet ítélkező, a társadalmi légkört mérgező, cigány és nem cigány magyarok között ellentéteket szító. Ha több lehetőséget kapott a Jóistentől, mint mások, kötelességének kell éreznie, hogy továbbadjon a javaiból a rászorulóknak, a társadalmi átalakulások áldozatainak. A keresztény ember Isten teremtményét, a testvérét látja a másikban, és sokkal erősebbnek érzi a hasonlóságukat, mint bármit, ami elválaszthatja őket egymástól. Kereszténynek lenni magában hordozza a szociális elkötelezettséget. Ez ügyben jellemzőnek érzem, hogy a középiskolások által végzendő szociális munka egyházi kezdeményezésre lesz a tanterv része.

A magyar romák egészségi állapota rendkívül rossz, átlag tíz évvel kevesebb adatik számukra, mint a többségnek, és hetven százalékuk a többségtől elkülönülten, telepeken vagy a külvilágtól elzárt településeken él. Már ez a két adat is elég ahhoz, hogy érezzük, mennyi mulasztás terhel bennünket velük kapcsolatban. Másrészt keresztény hit nincs erkölcs nélkül, ezért a tízparancsolat azok számára is kötelező, akik nehéz helyzetben vannak.

„Irgalom nélkül nincs testvéri közösség, nemzeti közösség; felemelkedés, felzárkózás sincs, és nincsenek sikeres kormányprogramok, gazdasági fejlődés; semmi, ami igazán fontos az emberi élethez. Az irgalmat azonban nem lehet törvényekbe, szabályokba foglalni, csak kérni és önként gyakorolni lehet, s ez irgalmas emberek nélkül nem megy” – mondta ez év nyarán, a roma holokauszt és a romagyilkosságok emléknapján. Szavaiból kitűnik, hogy államtitkárként sem teszi zárójelbe lelkészi mivoltát, sőt mintha nem is válna szét Önben a kettő.

– Azt hiszem, ez kevésbé foglalkozás, mint elhívás kérdése. Nem annyira lelkészként, egy hivatal viselőjeként, mint inkább Isten szolgájaként gondolok magamra, aminek minden hívő egyformán érezheti magát. A keresztény meggyőződés nem olyasmi, amit külön lehetne kezelni az élet többi területétől. „Minden politika, de a politika nem minden” — szokták mondani. És én mindig politikus alkat voltam, már fiatal lelkészként erős indíttatást éreztem arra, hogy a gyülekezet határain túl is lássak, hatni tudjak.

A zsidó-keresztény kultúrában már négyezer éve hagyomány, hogy a hátrányos helyzetűeket fel kell karolni. Ez mindannyiunk, minden ember lelkiismereti kötelessége, de strukturális kérdés is, és így a politikára is tartozik. Ha a rendszer rossz, akkor az egyéni erőfeszítések meddők lehetnek. Ha egy gyárban folyamatosan hibás termékek gördülnek le a futószalagról, akkor nem az az optimális megoldás, hogy mindegyiket egyenként megjavítjuk, hanem át kell gondolni, miként lehetne a gyártósort megszerelni vagy jobban beállítani, és ily módon eleve kizárni a hibák lehetőségét. E cél érdekében minden területen tenni kell, nemcsak a szociálpolitikára várnak fontos feladatok. Mi a keresztény szociális tanítás alapelveiből kiindulva akarunk cselekedni, nem azért, mert keresztény lobbisták vagyunk, hanem mert hiszünk abban, hogy ez jobb az embernek.

A kereszténység szeretetről vallott meggyőződésével kapcsolatban gyakran tapasztalható zavar. Félreértik és degradálják a szeretetet, akik azt hiszik, hogy a tét nélküli, langyos kedveskedéssel azonos. A szeretet komolyan veszi a másikat, felelősséget érez iránta, és szeretné ráébreszteni, hogyan tehet magáért, hogyan veheti a kezébe a sorsát. Nem alamizsnát akar adni a másiknak, hanem arra törekszik, hogy felemelje, nem tekinti alacsonyabb rendűnek a gondokkal küszködőt, mert tudja: Isten gyermekeiként mindannyian azonos méltóságúak vagyunk. Az igazi szeretet arra törekszik, hogy senki ne kerüljön méltatlan, megalázó helyzetbe, ne kelljen másoktól függenie, hanem képes legyen autonóm, erkölcsi lényként létezni.

Önt hogyan szólítja meg a karácsony minden évben újraszülető csodája; mi az, amit leginkább szeret és vár az ünnepben?

– E téren sem vagyok az elromantizálás híve. A karácsony legerősebb üzenete számomra az, hogy Isten egy istállóban született. Ezt a romaüggyel kapcsolatban is mindig tanácsos szem előtt tartani. Gyermekkoromban papné édesanyám minden héten maga köré gyűjtötte a falubeli cigány gyerekeket, megetette, megmosdatta őket, tanult, Bibliát olvasott velük. Ez nem mindenkinek tetszett, és a gyülekezet tagjai egyszer csak azzal álltak elő, hogy szerintük nem szabad a cigányokat a templomba beengedni. Édesapám, noha remek prédikátor és nagy tudású teológus volt, ezt a képtelen javaslatot hallva hirtelen nem tudott hogyan reagálni. Édesanyám viszont azonnal visszakérdezett: „Aztán mi okunk lehetne arra, hogy ne engedjük be őket Isten házába?” „Zavar bennünket, hogy büdösek” – válaszolta valaki. „Miért, mit gondol: abban az istállóban, ahol Jézus megszületett, nem volt büdös?” – nézett rá édesanyám mosolyogva.

Számomra a karácsony emiatt nem angyalhajas idill. Jézus azoknál születik meg, akiknek ez nem „jár”. Nem az öntudatos, istenfélő, mintahívő farizeusoknál, nem a társadalom előkelőinek körében, hanem a pásztoroknál, és a háromkirályok találnak rá. Vagyis a társadalom legalján élőkhöz és a messziről érkező pogányokhoz jön el elsőként. Ezért szerintem karácsonykor azt kellene megkérdeznünk magunktól: Elég üres vagyok-e ahhoz, hogy Jézus szeretete meg tudjon tölteni? Elég szegény vagyok-e ahhoz, hogy befogadhassam ezt a csodát? És elég messze vagyok-e, hogy észrevegyem a betlehemi csillagot?

Fotó: Kissimon István