Bár Janssen Arnold első látásra kemény, igazán németes embernek tűnt, lelkülete az ujjongó örömé volt, amely mindig Isten őiránta és minden ember iránt való szeretetéből töltekezett. Sőt, akár azt is mondhatnánk, abban „fürdött”. Ez a belső öröm indította missziós társaságainak megalapítására is. [1875 Isteni Ige Társasága (SVD), 1889 Szentlélek Szolgálói Missziós nővérek (SSpS), 1896 Szentlélek Szolgálói Örökimádó Missziós nővérek (SSpS AP)], hogy legyenek emberek, akik világgá kürtölik Isten szeretetét, és így mások is örvendezhessenek.
A történelem folyamán valójában mindig ez az öröm éltette a misszionáriusi hivatást, és buzdította a hithirdetőket, hogy akár életük árán is ismertté váljon az Örömhír: „Isten szeretet, és aki a szeretetben marad, az Istenben marad, és Isten is őbenne” (Jn 4,16). Minden más, amit a misszionárius tanít, csak kiegészítése ennek az első indító oknak, és akárhányszor elmarad a missziós munka eredménye, ott mindig ennek a kitörő örömnek a hiányát lehet felfedezni.
A Szent Arnold karácsonyi öröméből fakadó ünnepélyesség minden időre megmaradt az Isteni Ige Társaságában, így a magyar rendtartományban is. Ez az esemény még a harmincas évek szegénységét is feledtetni tudta a missziós növendékekkel arra a néhány napra, amit ez a liturgikus idő jelentett.
Fekete István atya, a mindenki által ismert író unokaöccse Úgy, ahogy volt című önéletrajzi kötetében csodálatos érzékletességgel írja le, hogy a verbita atyák és testvérek a kor szegényes eszközeivel miként próbálták az ünnep nagyságát emberi módon is megtapasztalhatóvá tenni a fiatalok számára. „A karácsonyest a szokásos napirendnek megfelelően telt el, s nem volt benne semmi különös. Aki nem ismerte a ház szokásait, méltán gondolhatta, itt nem tudják, hogy a portán kopogtat már a szállást kereső Szent Család. De mi tudtuk a titkot, és talán ezért – legyőzve a bennünk felgyülemlett belső feszültséget – magunk is látható izgalom nélkül tértünk nyugovóra, már aki nyugodni tudott.
Éjfél előtt azonban megszólalt a hálóban gramofonon vagy három társunk hegedűjén a Stille Nacht gyönyörűséges dallama. Mi különös sietséggel ugrottunk ki ágyunkból, s öltöttük fel ünneplőruhánkat, és siettünk a ház kápolnájába. De míg odaértünk!
Nem ismertünk rá az épületre! A szokásos sima falak és folyosók gyönyörűen díszítve, a falakon keretbe foglalt világító transzparensek a karácsonyéj eseményeivel, rengeteg fenyőág mindenütt, hatalmas, fonott fenyőfüzérek a mennyezeteken tobozzal, színes papírokkal, s közben fenyőillat, muzsika és csaknem mindig csendes, békés karácsonyi hóesés. Természetesen szilencium! A kápolna legszebben feldíszítve, minden lámpa ragyogva ég, és az összes gyertya lobogva lángol.
És ebbe a varázsos környezetbe lép be az éjféli misét celebráló pap a ministránshad végén, legszebb miseruhájában, eközben az orgona fortissimós akkordokkal köszönti az ünnepet, és a tiszta ifjú hangokon harsogón zeng a Mennyből az angyal…
Azt hiszem, hogy a karácsony a szeretet s talán a családi szeretet különleges ünnepe. Mi minden karácsonykor távol voltunk a saját családunktól, ennek ellenére mindannyiunkban úgy maradtak meg ezek a kőszegi karácsonyok, mint életünk legszebb élményei.”
Mindenki megtapasztalhatta már, hogy milyen elementáris erővel képes kitörni az emberből az igazi nagy öröm. Ha saját karácsonyi emlékeimet idézem föl, leginkább az jut eszembe, milyen hiábavaló próbálkozás volt általános iskolai tanáraink részéről az oktatás az ünnep utáni első tanítási napon. Annyira telve voltunk az ajándékok felett érzett örömmel, hogy másra sem tudtunk gondolni, másról sem voltunk hajlandók beszélni. Ez az öröm pszichológiájához tartozik, mint ahogy az is, hogy ez mennyire vonzó tud lenni a hallgatóság számára is.
Szent Márk éppen azért választhatta a Krisztus életéről és tanításáról szóló könyve címéül az euangelion kifejezést, és ez megtalálható valamilyen más formában a legtöbb újszövetségi könyvben [εύ (eu) – jó, öröm; αγγέλιον (angelion) – hír], mert a Jézus által megtapasztalt öröm ki akar törni az azt megismerők szívéből. A misszió tehát messze nem karitatív tevékenység, bár ez is fontos része; egyáltalán nem kulturális gazdagítás, habár az oktatás is a része; nem pusztán hit-tanítás, főleg nem kioktatás, és nem is csak lélekmentés a kárhozattól, hanem valójában a „nyolc boldogság” örömével telt élet felkínálása minden ember számára: Hallgasd meg, milyen nagy örömöm van, szeretném, ha te is tudnál ilyen boldog lenni, mint én! És ez az utolsó tagmondat rendkívül fontos.
Fájdalmas tapasztalat, hogy manapság mi, keresztények milyen sokszor nem tudjuk átélni Isten értünk, értem mindent odaadó szeretetét. Szinte meghamisítjuk hitünket, amikor csak tiltások és kötelességek erdejét látjuk benne, és észre sem vesszük az Istenben lévő szabadság örömét. Bezzeg mások… A XX. század legnagyobb diktatúrái mind a kereszténységben látták a legnagyobb ellenséget. Éles szemmel vonták le a tanulságot, hogy az egyházban, az Istenben hívő emberben magával Istennel háborúztak. Szent Pál mondja: „Kedvem telik a Krisztusért való gyöngeségben, gyalázatban, nélkülözésben, üldöztetésben és szorongattatásban, mert amikor gyönge vagyok, akkor vagyok erős” (2Kor 12,10). Mert akkor maga Krisztus szenved bennem és ő ad erőt nekem – folytathatná az apostol. Ezért is lehet mondani, hogy aki kereszténynek tartja magát és mégis szomorú, az valamit félreértett vagy elrontott. Mert bár a keresztényeknek is vannak nehézségeik, sokszor nem is kicsik, de a minket így szerető Istenben bízva és az örök élet dimenziójában már egészen más a súlyuk ezeknek a nehézségeknek. Ferenc pápa nem véletlenül kéri számon a keresztényeken és különösen a szerzeteseken az örömöt.
A karácsony és a misszió örömének közös nevezője az emberré lett, és bennünk, bennem élő Krisztus, akit az Atya ajándékozott nekünk. Meg kell értenünk, nem a napkeleti bölcsek „vezették be” a karácsonyi ajándékozás szokását, hanem maga a mindenható Atyaisten, aki Fiát adta nekünk. Ha igazán szeretek valakit, akkor nem mással, hanem ezzel az örömmel ajándékozom meg. Ahogy azt az első ajándékot magam is kaptam. Ez a misszió lényege: Jézust ajándékozni. Szent Arnold mondta: „Az örömhír hirdetése az első és legfőbb munkája a felebaráti szeretetnek.”
