„Isten a legnagyobb humorista”

Hogy készül a fellépésekre?

 

– Az egész élet folyamatos készülés. Nyitott szemmel kell járni, figyelni, s ha valami eszembe jut, ajánlatos rögtön leírni, aztán összeszerkeszteni. De minden fellépés is készülés a következőre. Hiszen mindig a színpadon dől el, hogy melyik poén működik, melyik nem, mit vihetek tovább, mit nem.

 

Az emberek annyi gonddal küzdenek. Szeretnének időnként kikapcsolni, nevetni. Humoristának lenni ilyen szempontból felelősséget is jelent.

 

– Igen, sőt tétje is van ennek a szakmának. Nemcsak az a feladatom, hogy ötven percre feledtessem az emberekkel a problémáikat, hanem az is, hogy én magam ugyanúgy megmerüljek a gondokban. Nekem is föl kell vennem azokat a kereszteket, amelyeket a többiek visznek, bele kell tudnom helyezkedni a hétköznapjaikba, hogy hozzájuk tudjak beszélni. Legyen szó devizahitelről, családi feszültségekről, felelősségvállalásról vagy súlyos döntésekről. Ha ezt nem teszem meg, akkor súlytalan lesz a mondandóm.


A dumaszínházasok tulajdonképpen modern kori udvari bolondok, akik kimondhatják az igazságot, azt is, amit más nem mer…

 

– A bohóc alakja minden korban fontos. Nem véletlen, hogy Hamvas Béla külön esszét szentelt neki. A közönség szereti, ha valaki kimondja: a király meztelen. Minél élesebben fogalmazunk, annál inkább nevetnek, és annál inkább igénylik, hogy bohócok legyünk.

 

Mi a helyzet ma a politikai humorral?

 

– Ma is létezik erre fogékony közönség, de az emberek többségének nincs rá igénye. Az is igaz, hogy a kommunizmus idején ezt a fajta humort könnyebb volt művelni. Hofi Géza egy nagy közös ellenségre szórta a poénjait. Ma mindenki másban látja az ellenséget, és, ha ide is, oda is szólunk, akkor a végén mindenki megsértődik. Csak nagyon okosan szabad a politikával viccelni. Egyébként nem könnyű megtalálni és kimondani azt az igazságot, amelybe csakugyan senki nem tud belekötni. Néha elhangzanak ilyen mondatok a Dumaszínház színpadán is, de jobb lenne, ha több lenne belőlük. Ezt az én fellépéseimre is értem.

 

Miért van az, hogy a fájó igazság humoros történetbe ágyazva könnyebben viselhető?

 

– Pszichológiai tény, hogy egy esemény az elmondás során válik érzelmi élményből tudati élménnyé. Minél többször mesélünk el valamit, annál jobban tudjuk feldolgozni. Egy idő után már képesek vagyunk kívülről nézni azt, ami történt. Egy megélt kínos helyzeten, ha már meséljük, mi magunk is nevetni tudunk. Kinyitottuk a harmadik szemet, kívülről látjuk az egészet. Gyógyul, ami fáj. A humorista ezt a harmadik szemet nyitogatja. Ugyanakkor lényeges, hogy épp ugyanebből a megfontolásból a szép és a nemes élményeket ne beszéljük ki, ne viccelődjünk velük. Hiszen akkor ugyanígy elvész a megélt érzés. De a jót miért veszítenénk el?

 

Önből hogyan lett humorista?

 

– Ahogyan a kollégáimról, úgy rólam is elmondható, hogy már gyerekként én voltam az osztály bohóca, a dumagép, aki egy felelés során is megröhögteti az osztályt. A pályám indulása szinte banális véletleneken múlt. Jogászként végeztem az egyetemen, tanítottam is. A Komédium Színház felhívására jelentkeztem 2003-ban. A színház megszűnése után egy SMSben hívott meg Litkai Gergely az akkor alakuló Dumaszínházba.

 

Ez akkor teljesen új dolognak számított?

 

– Nem, hiszen a műfaj ősi, csak nem így hívták. Tulajdonképpen Hofi Gézát és Fábry Sándort is stand uposnak tekinthetjük. Vagyis voltak itthoni elődeink, de ettől függetlenül mindenkinek meg kellett találnia a saját hangját. Nem utánoztunk senkit, nem is lehet. Hiszen éppen az a fontos, hogy mindenki magát adja. A fiatalok fellépésein néha szembesülünk azzal, hogy bennünket utánoznak. Ez egyfelől megtisztelő, másfelől nem szerencsés, mert a közönség arra kíváncsi, aki ott áll előtte.

 

Egyébként ki dönti el, hogy kiből lehet dumaszínházas?

 

– Mindig a közönség szavaz. Senki nem szidhat semmilyen zsűrit, és fel sem merül, hogy valakit valamilyen érdekeltség miatt vettünk be. Az önmagában úgysem lenne elég.

 

A kifáradás egy humoristát is elérhet. Ugyanakkor egy kiégett, keserű humorista olyan, mint maga a világ vége…

 

– Ez valóban így van. Gyerekkorom példaképei közül is ismerek néhányat, aki szenved ettől, és nagyon rossz látni ezt. Remélem, én észre fogom venni magamon, ha kezdek kiégni. Mindannyiunk feje fölött ott lebeg ez a veszély. Nem tudjuk, mennyi van még bennünk. Egy erős tíz perc mindenkiben van. De a kérdés mindig a következő tíz perc és a következő és a következő. A kedvencekkel egyébként nagyon toleráns a közönség. Elnézik, ha egy este nem úgy sikerül, ahogyan máskor szokott. Ugyanakkor nem szabad visszaélni az emberek jó szívével. Az én „éléskamrámban” van például egy négyórányi anyag, amit még nem mondtam el televízióban. Tehát ha egy szép napon semmi új nem jut eszembe, azt még évekig nem fogja észrevenni a közönség, de aztán össze kell szednem magam. Akkor kell pihenőre menni, amikor a fellépés terhessé válik.

 

A közönség hangulata, pillanatnyi állapota befolyásol egy-egy estét?

 

– Igen, hiszen a nézővel együtt áll össze a poén. Minden fellépés párbeszéd. Ha nem értjük egymást, akkor vége. Ugyanakkor én beszélgetős fajta vagyok. Keresem a közönség kegyeit, kérdezgetem a nézőtéren ülőket, mindig igyekszem megtalálni a közös hangot, már rögtön az est elején. Ez nagyon fontos, nekem is, nekik is.

 

Interjúiból, életrajzaiból kiderül, hogy kereszténynek vallja magát. Katolikus családból származik?

 

– A nagymamám volt az, aki gyerekként kézen fogott, és elvitt a misére, beíratott hittanra. Szoktam is mondani, nagyim kifejezetten az a típus volt, aki a B közepet erősítette a templomban. A gyermekkori hit, mint sokunknak, békés együttélés volt a mondavilággal. Kamaszkoromban vált ez megélt hitté. Nagyanyámnak köszönhetem, hogy a ciszterciekhez felvételiztem. Nem is bántam meg. Jó osztályközösségünk volt, fiatal, lánglelkű szerzetes atyákkal is találkoztam, akik erősítették a hitem. Ebben az időben még az is megfordult a fejemben, hogy pap leszek.

 

Miként játszik szerepet a hite a mindennapokban és a szakmájában?

 

– Állandóan megtapasztalom, hogy sok minden nem rajtam múlik. Ilyenkor mindig eszembe jut Loyolai Szent Ignác mondata: dolgozz úgy, mintha minden rajtad múlna, és imádkozz úgy, mintha minden Istenen múlna. A humorral a saját tudatalattinknak vagyunk kiszolgáltatva. Egy laptop képernyőjét bámulva, tudatosan bármit képes lennék leírni, csak éppen egy poént nem. Az nem így megy. Ehhez az alkotómunkához képesnek kell lenni kikapcsolni a tudatot, elengedni az egót. Akár az imádság vagy a meditáció idején. A „legyen meg a te akaratod” a mi szakmánkra is érvényes. Állítom, hogy minden humorista keresztény, csak nem biztos, hogy tud róla.

 

A humor Istennek talán a legnagyobb ajándéka…

 

– Így van, ő a legnagyobb humorista, a kedvenc műfaja pedig a kandi kamera. Ha átkerülünk a túlvilágra, szerintem lepergeti előttünk az életünket, és elmondja majd, hogy figyelj, ott volt elhelyezve a kamera, meg ott, meg ott, meg ott. Te pedig éppen ezeket a helyzeteket őrült komolyan vetted, és nem nevettél, pedig könnyebb lett volna.

 

Istennel, keresztény témákkal lehet viccelni?

 

– Lehet. Ha valaki megsértődik, abban gyakran gyengeséget, megingathatóságot látok. A humor egyébként is abból fakad, hogy két dolgot szembeállítunk egymással, és abból az egyik kerül ki győztesen. Ha Istennel viccelünk, Isten eleve nem jöhet ki vesztesen. Ilyen szempontból vele is lehet viccelni. De léteznek határok, és természetesen van, amivel nem viccelünk. Egyébként nem is annyira a vallás témakörében érzem a tabukat. Sokkal inkább emberi tulajdonságok, helyzetek, sorsok azok, amelyekkel vigyázni kell. Magammal gátlástalanul viccelek, de mással már nem. A fiatal humoristák közt van most egy vak fiú, ő a vakságával elképesztő módon humorizál, a közönség imádja. Ugyanakkor én soha nem viccelnék vele. Néha megesik, hogy lendületből túllépjük a határt, velem is megtörtént már ilyen. Utána szégyelltem is magam. Ugyanakkor mindig vannak „hivatalos sértődők”, és az is nagyon érdekes, hogy a sértődők többsége általában valaki más helyett sértődik meg. Tehát nem is az, akinek „kellene”.

 

A feleségéről, a gyerekeiről is gyakran beszél a fellépésein. Ám a színpadon emlegetett családtagjai olyanok, mint amilyen annak idején Hofi anyósa volt, vagyis kicsit mindenkié…

 

– Így van. A feleségemmel három gyermeket nevelünk. Ez adta az apropóját a Pereputty című műsoromnak, amelyben nem a saját gyerekeimről és feleségemről beszélek, hanem mindenkiéről, bárkiéről. Megmutatom a családi helyzetek színét és visszáját. Itt sem az az elsődleges cél, hogy az emberek jókat nevessenek, hanem hogy magukra ismerve úgy tudjanak felállni és hazamenni, hogy holnaptól kicsit türelmesebbek legyenek egymáshoz, hogy meg tudjanak békélni helyzetekkel, amelyek korábban feszültséget okoztak. Hogy lássák: jé, az a csávó is ott a színpadon ugyanazokkal a gondokkal küzd, de ugyanazt lehet innen is, onnan is nézni.

 

A humorista viccel otthon?

 

– A feleségem kellő kritikával hallgatja a műsorokhoz készülő poénjaimat. Leginkább a zuhanyzóban érem utol velük őt, mert onnan nem tud elmenekülni. De amúgy szakmán kívül sokat nevetünk.

Fotó: Kissimon István

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..