Az egyik tizenkettedikes osztályom utolsó lelkigyakorlatára érkezünk Mátraverebély–Szentkútra. Béri Renátó kármelita atya kíséri a kétnapos együttlétet.
A fiúk csordaként zúdulnak be a közös hálóba – kiszakad az ajtó. Vacsora, keresztút. Hideg szél fúj, kezünkben mécsesek. „Jó az Úrban bizakodni” – megyünk és énekelünk. Elmélkedések és könyörgések. „Várj és ne félj” – megyünk és hallgatunk.
Másnap reggel Renátó atya a kialakított körben közöttünk ülve beszél a diákokhoz. Az érettségi előtt állókat próbálja segíteni azzal, hogy tisztázzuk, mi is adja identitásunk alapját. Nem a szerepeink, a birtokunk, a társadalmi helyzetünk, mások véleménye határoz meg bennünket, hanem egyedül az, hogy szeretve vagyunk – mondja.
Aztán a tékozló fiú története következik. Az ezerszer hallott példabeszéd. Mondatonként haladunk a szövegben. Renátó atya a fiú követeléséről beszél, majd arról, ahogyan az apa elengedi a fiát. Mert ez az apa nem sértődik meg azon, hogy a fia a halálát kívánja. Tudja, hogy a távozás a fiú számára büntetés lesz. Tisztában van azzal, hogy a fia illúziókat kerget, és fájdalmas lesz, amikor szembesül majd ezzel. De éppen erre van szüksége ahhoz, hogy az atyai ház valóságként derengjen fel előtte. A fiú negatív képet hordoz az apjáról: nem hiszi el, hogy az fiaként szereti őt, azt gondolja, majd hagyja, hogy szolgaként dolgozzon a házánál. Ám amikor a fiú hazatér, az apja elé fut, „megesik rajta a szíve”, „nyakába borul és megcsókolja”. Mert az apa nem a fia érdemeit nézi, hanem örül, hogy gyermeke visszatért az atyai házba – mondja Renátó atya.
A másik testvér, bár nem megy el otthonról, szintén képtelen örülni az apjával való együttlétnek. A másokat megítélő vallásos embert láthatjuk benne, aki abban a hitben él, hogy ő a jó fiú.
A történet utáni megosztásban sokan azonosulnak az ítélkező fiúval (is), és rádöbbennek, mennyire nem tudnak örülni az atyai háznak. Tanárként arra pillantok rá, milyen nehéz is összeegyeztetni az irgalmas szeretetet az igazságossággal, amit nagyon sokszor maguk a gyerekek várnak el tőlünk. Hogyan lehet figyelembe venni az egyedi esetet, miközben a közös szabályokat sem lehet fölrúgni? Mihez kell következetesen ragaszkodnunk tanárként és szülőként? A szabályokhoz vagy a szeretethez? Hogyan lehet szeretve szabályozni? Kereteket adva szabaddá tenni?
Az otthon maradó fiú mintha nem tudna örülni annak, hogy megajándékozott. Természetesnek veszi az apai házat, azt, hogy mindene megvan. És amikor látja, hogy apja örül a testvére megkerülésének, irigység tölti el. Nehéz ajándékként megélnünk életünk legapróbb eseményét is, és hálát adnunk egymás öröméért – summázunk.
Egy rövid beszélgetés után a gyerekek névre szóló levelet kapnak – a szüleiktől. (Az osztályfőnök titokban kérte levélírásra a szülőket.) A megajándékozottság valódi élménnyé válik, sokan sírnak, ahogy olvassák a levelet. Aztán tollat vesznek a kezükbe, és írnak – a szüleiknek. A két napot hálaadó szentmisével zárjuk.
Megyünk és beszélgetünk: szeretettek és megajándékozottak vagyunk.
