Idézne olyan irodalmi műveket, amelyekben megjelenik az irgalmasság?
– Nagyon kevés mű jut eszembe, amelyben központi szerepe van az irgalmasságnak. Babits Mihály 1938-ban írt, Jónás könyve című elbeszélő költeménye azonban mindenképpen megemlítendő. Egy jól ismert bibliai történetet dolgoz fel, sajátos szempontból. Az irgalom fogalma sokszor megjelenik a Bibliában, ellenpontként Isten igazságosságával. Ez a kettősség ad különös feszültséget Jónás könyvének is. Az igazságosság azt jelenti, hogy Isten megbünteti a bűnöst, és megjutalmazza, aki azt megérdemli. Ezt írja felül Isten irgalmassága. Mikor könyörül Isten a bűnösön? A Biblia szerint elsősorban akkor, ha a bűnös megbánja vétkét, és irgalomért könyörög.
Van-e különbség a bibliai Jónás-történet és a Babits által megírt történet között?
– Jónás könyve különös módon kifeszíti az irgalom kérdését. A történet szerint Isten Jónás prófétát küldi Ninivébe, amely a zsidókkal ellenséges asszírok fővárosa. Jónás feladata, hogy figyelmeztesse a niniveieket, bűneik miatt Istennek betelt a haragja, és elhatározta, hogy elpusztítja őket. Jónás nem örül a megbízatásának, és ahelyett, hogy teljesítené, ellenkező irányba tartó hajóra száll. Viharba kerülnek, Isten a hajó elpusztításával fenyegetőzik. A hajó legénysége rádöbben, hogy Jónás miatt tört ki a vihar. Bedobják a tengerbe, egy cethal gyomrába kerül, és akkor felismeri, hogy Isten mégiscsak erősebb, mint ő, nem hagyja, hogy elmeneküljön a küldetése elől. Ezért most már igent mond arra. A cethal kihányja, Jónás Ninivébe megy, és Isten parancsának megfelelően hirdetni kezdi, hogy negyven nap múlva elpusztul a város, ha meg nem térnek. A niniveiek pedig megtérnek. Jónás nagyon felháborodik azon, hogy Isten ilyen olcsón adja az irgalmát. Kivonul, abban bízva, hogy Isten talán mégis megsemmisíti Ninivét, ám ez nem következik be. A haragvó Jónásnak Isten egy kis növényt, repkényt növesztett, hogy az árnyékával enyhítse a forróságot. Ám hamar elszáradt, amit Jónás megint csak zokon vett. Isten akkor azt mondta neki: „Látod, te egy ilyen kis növény elpusztulása miatt bánkódsz, hogyne bánkódnék én akkor Ninive miatt? Eluralkodott benne a gonoszság, mégis, én teremtettem, sajnálnám, ha elpusztulna. És talán nem is mindenki rossz közülük, bizonyára élnek benne olyanok, akik megérdemlik, hogy megkegyelmezzek nekik.”
Ez a bibliai történet, amelyet Babits feldolgozott, de egy döntő különbséggel. Babitsnál ugyanis a niniveiek nem térnek meg. Hallgatják a prédikáló Jónást, kinevetik, gúnyolják, ő pedig várja, hogy ezt a megátalkodott várost Isten elpusztítja. Ez azonban nem következik be, így Isten irgalma jobban kidomborodik, mint a Bibliában. Ott ugyanis Isten azért kegyelmez meg a városnak, mert lakói megtérnek. Persze már akkor is irgalmas volt, amikor felszólította őket a megtérésre. Babitsnál viszont a niniveiek sem Istenre, sem Jónásra nem hallgatnak, Isten mégis irgalmaz nekik. Jónás perlekedik az Istennel, minek is jött ő ide, de ekkor kiderül, hogy azért néhányan mégiscsak megtértek, a rengeteg bűnös mellett voltak jó szándékú, tiszta érzésű városlakók is. Isten rá akarja ébreszteni Jónást, a valóság sokkal bonyolultabb annál, semhogy egyetlen hatalmas mozdulattal egy egész várost megsemmisítsen. Egy bűnös országban sem mindenki bűnös. Élnek ott vétlen csecsemők is, és ha egy város teljesen elpusztul, akkor a gonosz felnőttekkel együtt ők is áldozattá válnak. Ezért Isten inkább az irgalmát terjeszti ki, olyanokra is, akik egyébként nem érdemelnének irgalmat. Az irgalom nem feltétlenül az érdemeink jutalmazását jelenti, hanem Isten meg nem érdemelt szeretetének kiáradását.
Ez a megdöbbentő a Jónás könyvében, amit Babits, felhasználva a bibliai történetet, a saját koráról írt. Az egész emberiség sorsa aggasztotta. Ezért is nagy mű a Jónás könyve, mert Babits rávilágít arra – még közvetlenül a második világháború kitörése előtt –, hogy a XX. század az emberiség korábban ismeretlen mértékű elzüllését hozta magával, és olyan gonosz méreteket öltött a törvénytelenség, hogy a világ minden korábbinál jobban megérdemelte volna Isten büntető beavatkozását. Ehelyett azonban Isten választott prófétájával üzen az embereknek, akik elutasítják Jónást, de egy kicsit talán mégiscsak hallgatnak rá. Isten pedig annyira hatalmas, és annyira az élet pártján áll, hogy még ilyen szörnyűséges körülmények között is felülkerekedik benne az irgalmasság az igazságosságon.
Hogyan kapcsolódik össze tehát az irgalmasság és az igazságosság?
– Nagy kérdés, és talán emberi szavakkal nem is lehet tisztázni, vajon Isten irgalma nem azt jelenti-e, hogy teljesen mindegy, mit teszünk, ő úgyis irgalmat gyakorol velünk. Ez a mindenre kiáradó jóakarat a bűn elszaporodásához vezethet. Ha az ember azt tapasztalja, hogy büntetlenül vétkezhet, akkor nem is annyira hibás a cselekedetei miatt, hiszen az tette lehetővé számára azokat, aki nem büntette idejében. Tehát Isten önmagával is szembekerül, irgalma is értelmét veszti, ha határtalanná válik, és ez az, amit emberi szóval szinte lehetetlen kifejezni. Isten irgalmassága azonban nem azt sugallja nekünk, hogy vétkezzünk csak nyugodtan. A babitsi Jónás-történet arról is szól, hogy emberi szóval nem lehet megvilágítani, mi vezérli Istent. Az bizonyos, hogy számára nem az igazságosság szélsőséges érvényesítése a legfontosabb, áttör azon az irgalmasság. Ha pedig mi, emberek visszaélünk ezzel, azért nem Istent kell hibáztatnunk.
Említene más, a témához kapcsolódó műveket irodalmunkból?
– Arany János 1877-ben írta Vándor cipó című költeményét. Ebben szintén megjelenik az irgalom. A költő az evangéliumi tékozló fiú történetét idézi fel, önmagát nevezve tékozló fiúnak. Arany szegény családból származó gyermekként került a debreceni kollégiumba. Kiválóan tanult, így gyorsan meghódította a tanárait. Úgy látszott, hogy szabaddá vált előtte az értelmiségi pálya, ami lehetőséget jelentett a szegénysorból való kiemelkedésre is. Egy napon azonban Debrecenben megjelentek a vándorszínészek, és a gimnazista Arany Jánost elkápráztatta a színház világa. Ezért otthagyta a kollégiumot, és beállt közéjük. Néhány hétig együtt járta velük az országot, eljutottak egészen Máramarosszigetig. Arany személyiségétől azonban távol állt ez a vándorélet, az állandó kiszolgáltatottság érzése, a komédiáslét romantikája. Hamar rájött, hogy nem való ez neki. El is köszönt a színészektől, búcsúzóul kapott tőlük valami kis pénzt, és gyalog visszaindult Nagyszalontára, a szüleihez. A pénzen vett egy cipót, ezt eszegette az úton. Debrecent is útba ejtette, de a kollégiumba nem ment be, nehogy meglássák a tanárai vagy a diáktársai, és megtudják, hogy megszégyenülve sompolyog haza. A szülői házba pedig azzal a tudattal érkezett meg, hogy ő a tékozló fiú, akinek gyorsan véget ért a még el sem kezdődött karrierje. Azt hitte, minden összeomlott.
Arany azért is indult el hazafelé, mert azt álmodta, hogy meghalt az édesanyja. Az anya néhány hónappal később valóban elhunyt, de ekkor még élt, és a magát tékozló fiúnak nevező Arany várakozásával ellentétben nem tett neki szemrehányást, hanem szeretettel fogadta. Itt tehát nem az apa, hanem az anya bocsát meg a fiának, s vigasztalja, hogy nem történt semmi jóvátehetetlen. Arany átélte a teljes megsemmisülés érzését, amiből kiemelte az édesanyja irgalmas szeretete. Arany egész életében bibliaolvasó ember volt, és visszaemlékezve az életére párhuzamosságot látott a tékozló fiú és az ő fiatalkori története között.
A vers írásakor a költő már idős ember volt, és bizonyára az is tudatosult benne, hogy a pályája nem sötétült el ifjúkori botlását követően, mert bár színész nem lett belőle, de költő igen, és nem is akármilyen, sőt a Magyar Tudományos Akadémia megbecsült tagja is volt.
Prózai műveket is tudna említeni, amelyekben megjelenik az irgalom?
– Kosztolányi Dezső Öreg pap című novellája jut az eszembe. Ez azért is különösen kedves mű számomra, mert egy idős szerzetes tanárról szól. Kosztolányi úgy írta meg ezt a kis történetet, mint a saját életének emlékét, bár ő nem papi gimnáziumba járt, a fia viszont igen. Az első angol–búr háborút idézi fel az író, amely még az első világháború előtt, az úgynevezett világbéke idején zajlott. Utal azokra az érzésekre, gondolatokra, amelyek megjelentek ennek kapcsán az emberekben. A gyerekek angol–búr háborút játszanak az iskolában, a búrok püfölik az angolokat, többek közt az írót is, aki törékeny alkat lévén, az áldozatok közé szorult. Vasárnap van, a verekedő gyerekek a diákmisére készülnek. Egyszer csak megjelenik közöttük az osztályfőnök, és gyorsan rendet tesz. Észreveszi, hogy a diáknak – aki az író maga – elszakadt a zakója. Magához inti: „Gyere fel hozzám mise után a szobámba” – mondja neki. A gyerek teljesíti az utasítást, s közben végiggondolja, hogy iszonyú büntetésben lesz része, elveszik tőle a kabátját, lefoglalják mint bűnjelet, és eljárnak ellene. Ám az öreg tanár meg sem szólal. Leülteti a gyereket egy székre, leveteti a kabátját, tűt és cérnát vesz elő, és megvarrja a kabátot, ne menjen haza ilyen rongyosan.
A gyerek pedig így tűnődik Kosztolányi leírásában: „Közben gondolkodhattam arról, hogy mi történik. Először is megdöbbentem. Hogy közösséget vállal egy nebulóval. Cinkostársként leplezi azt, amit büntetni kellene. Először is vasárnap tilos varrni, ezen a napon pihenni kell, elmélkedni, Istennek tetsző cselekedettel kell megszentelni ezt a napot. Aki varr, az bűnt követ el. Azon tépelődtem, vajon nem jut-e bűnei miatt a pokolba, az örök kárhozatba. Ma már tudom, hogy nem. Azóta ha szentekről, földi angyalokról hallok, mindig tűvel, cérnával képzelem el őket. És foltozófával.”
Ez azért különösen érdekes, mert Kosztolányi nem egy elképzelt világot, hanem egy diák konkrét élethelyzetét ábrázolja, s azon belül a világról szerzett első tapasztalatait, amelyek rendkívül fontosak, meghatározók lehetnek a későbbi életünk során. A történet diákja gyermekként találkozott a szigorral és az irgalommal is. Ez remek művészi megjelenítése ennek az emberi tapasztalatnak. Kosztolányi nem magyarázkodik, és nem mond semmi többet, csak egyszerűen elmeséli ezt a történetet, majd itt hagy vele bennünket.
