Mindig nagyra értékeltem benne, hogy előadóként (lett légyen az bármilyen fórumon és kontextusban) beavatott az igazság keresésének izgalmas és olykor gyötrelmes titkába: ahogyan többször „nekifutott” egy-egy tétel, összefüggés megfogalmazásának és kifejtésének, míg megtalálta a leginkább megfelelő szavakat – azt hiszem, neki is köszönhetem, ha megtanulhattam, hogy nem csak a fölfedezett-megszenvedett kész válaszaival tanúskodhat a teológus, hanem az odáig megtett út megmutatásával, nem-elhallgatásával is.
Különösen tanulságos és egyben üdítő volt, ahogyan a legelvontabb, legösszetettebb vagy éppen legellentmondásosabb filozófiai-teológiai nézeteket, koncepciókat vagy kihívásokat is érthetővé, befogadhatóvá, akár szerethetővé tudta tenni néhány tanmesével, viccel vagy személyes történettel, a betűk és kategóriák mögött meglátva és láthatóvá téve a lényeget. Hadd idézzek föl ezek közül csak egyet, az egyik kedvencemet, amelyet a disszertációmmal kapcsolatban folytatott beszélgetéseink közben, a keresztényeknek, az egyháznak a posztmodern világhoz való viszonyát illusztrálandó mondott el: Valaki egy húsétel receptjével indul bevásárolni, már előre örül az ínyencségnek; először a húsboltban megveszi a szükséges húst, majd a bicikli csomagtartóján hagyja, amíg a fűszerekért bemegy a következő üzletbe. Ekkor arra jön egy kutya, és a húst egyszerűen zacskóstul leszakítja a bicikliről. Emberünk, amikor észreveszi, üldözni kezdi, aztán, amikor belátja, hogy nem érheti utol, azt kiabálja utána: „Menj csak, vidd el nyugodtan, úgysem tudod elkészíteni magadnak, a recept nálam maradt!” Szerintem zseniális!
Közel harminc évvel ezelőtt, egy újmisén, amelynek hangfelvételét ma is őrzöm, Béla atya arról beszélt, hogy feladata a lehető legnehezebb kihívás, hiszen Isten titkát kellene felmutatnia, kibontania. Ám egyszersmind a lehető legkönnyebb is ez a feladat, hiszen elegendő rámutatnia az újmisén az újonnan felszenteltre, s azt mondania: íme, ez Isten titka, ez az, amit Isten akar. Hogy az ember feltegye valamire, vég-érvényessé tegye az életét. Akkor, kispapként még nem igazán érzékeltem ennek az állításnak a hord erejét, azóta azonban (persze Béla atya gondolkodását is mélyebben megismerve) nem tudok másra gondolni, mint hogy ez éppen Karl Rahner pasztorálisan ugyancsak elkötelezett teológiájának foglalata: minden részlet-elemzés, minden szubtilis megkülönböztetés, „a fogalom megfeszítése” végül is ennek a távlatnak a tudatosítását szolgálja – és ebbe az egyetlen egyszerű mondatba és gesztusba („Íme, ez Isten titka!”) mindez bele van sűrítve. A magam részéről nem igen tudok elképzelni nagyobb elismerést egy teológus számára, mint hogy jogosan elhangozhat róla: jól megértette Karl Rahnert, és teológiáját le tudta fordítani a valóság, az egzisztencia, személyes és spirituális tapasztalataink nyelvére.
a szerző
az Esztergomi Hittudományi Főiskola filozófiatanára
