Fotó: Lambert Attila
Sziasztok! Hogy vagytok? – Jól – harsogja a sok gyerek. A kérdező nem találja elég meggyőzőnek a választ, ezért a fiatalok ismét kórusban felelik: – Jól! Visszhangzik a domboktól ölelt templomtér. Homokkomáromban vagyunk, a Kaposvári Egyházmegye imatáborában. Egy eseményteli hét központi programjára érkeztünk. Az imatábor jubilál, ezért a három helyszínen táborozó fiatalok ma összegyűlnek, hogy együtt ünnepeljék meg a húsz évet.
Az Isten hozott! felirat előtt busz áll meg. Fehér pólóba öltözött gyerekek nagy ovációval fogadják kék és piros pólós társaikat és az autóval érkező vendégeket, köztük Varga László kaposvári megyéspüspököt. Közben a másik oldalon táncpróba zajlik. Nagy a készülődés. Megtelik a templom előtti tér, gyerekek beszélgetnek mindenütt. A fehér pólósok a homokkomáromi felsősök, a kékek a galamboki alsósok, a pirosak pedig a garabonci gimnazisták. „Itt vagyok, mert hívtál engem” – a jubileumi mottó idén több mint kétszáz gyereket csalogatott a táborba.
Kezdetét veszi az ünneplés. A nyitány a zászlófelvonás, majd szentmise következik a templomban. A bevonuló asszisztencia hosszú sorában a főcelebráns, Varga László püspök és számos paptestvér, köztük Rumszauer Miklós atya, a tábor vezetője. A menetben ott vannak a táborban részt vevő kispapok és a korcsoportokat vezető házaspárok, valamint két különleges vendég, Gabrielle és Alfred Marx. Ez az elzászi házaspár hozta el Magyarországra a francia kezdeményezést, nekik köszönhető, hogy az imatábor hazánkban is megvalósulhatott.
Az, hogy a gyerekek a francia trikolór színeibe öltöztek, nekik szól, jelképes hála. Zeng a templom a fiatalok örömteli énekétől. A zenészeket Németh Emília, Memi, a tábor – egyik – „lelke” instruálja. Egyszerű, mindenki számára könnyen énekelhető, mozgással is kísért dalok hangzanak fel. Ez is az imatábor különlegessége.
Varga László atya hamar a lényegre tér, és felteszi a kérdést: „Akartok tanítványok lenni, vagy maradtok időnként templomba járó, fohászkodó, hálát adó fiatalok?” Így szólítja meg a táborlakókat. Arról beszél nekik, mennyire fontos, hogy az emberen meglátszódjon, hogy Krisztus követésére tette fel az életét. „A világot nem az érdekli, mi történik egy szentmisén, hanem az, hogy ti mit tesztek két mise között” – fogalmaz.
Már benne járunk a délutánban, s lassan kezd kibontakozni előttünk, mi ennek a különleges tábornak a titka. Úgy érezzük, ez az a hely, ahol szívesen látnánk a gyerekeinket. A fiatalok olyan mély átéléssel vesznek részt a szentmisén, amilyet ritkán látni, különösen a kamaszok körében. Egy gyerekcsapattal beszélgetünk. Arra a kérdésre, hogy melyik program tetszett nekik a legjobban, Léna, Sára, Anna és Veronika egyöntetűen a szentségimádást említi: „Szép volt a zene. Mindenki kiment, könyörgést mondott, letérdeltünk az oltárhoz. Megköszöntük, hogy itt lehetünk, aztán hálát adtunk a családunkért, a barátainkért, és kértük a betegek gyógyulását.” Elmesélik a napirendjüket is: a reggeli ébresztő után tornáznak, aztán a templomban meghallgatják az aznapi szentírási szakaszt. Majd csoportokba rendeződnek, és megkezdődik a hallottak feldolgozása, mégpedig a Tarjányi Béla professzortól, a Szent Jeromos Bibliatársulat elnökétől tanult úgynevezett svéd módszer szerint, amely a Biblia közösségi tanulmányozásának egy széles körben alkalmazott és jól bevált módja. A gyerekek elmondják, mi az, amit nem értenek, és azt is, ha van a szövegnek olyan része, amely fontos felismerésre vezeti őket, majd beszámolnak arról is, hogy mi az, amiben a bibliai részletet hallgatva személyesen megszólítottnak érezték magukat. A közös elmélkedés során a gyerekek rögzítik, majd egymással is átbeszélik a meglátásaikat. A táborban a szentmise a közösséggel való megosztás helye, ahol a fiatalok feltehetik a kérdéseiket, elmondhatják a gondolataikat, és az atya válaszol a felvetéseikre. „A gyerekek tiszta lelkéből igazi kincsek kerülnek elő” – mondja Miklós atya.
A szentírási szövegeknek ez a fajta feldolgozása jelenti a tábor gerincét, de kapcsolódik hozzá számos más imaforma is: szentségimádás, közös bűnbánati liturgia, élő rózsafüzér, keresztút, zarándoklat. A gyerekek örömmel végzik valamennyit. Ennek titkáról faggattuk a szervezőket, a résztvevőkből lett csoportvezetőket.
Kisiván Csaba szerint a személyes megszólítottság felismerése a legfontosabb. Csaba diakónus, nyár eleje óta a Kaposvári Egyházmegye ifjúsági referense. Ő az imatábor „atyja”, Rumszauer Miklós atya egyik jobbkeze. Kisgyerekként maga is többször táborozott Homokkomáromban. „Óriási élmény volt számomra felismerni a Szentírás gazdagságát. Elkezdtem gondolkodni a közösen meghallgatott szövegeken, és mennyi tanítást kaptam! A táborokban azt értettem meg, hogy Jézus személyesen nekem is üzen. Ettől megváltozott az imaéletem, felismertem, hogy Isten megszólít engem, s ahhoz, hogy megértsem őt, csak vele kell lennem, időt szánnom arra, hogy imádkozzak.”
Memi szerint a gyerekek nagyon közel állnak a Jóistenhez. „Ahogy növünk, mind inkább felvesszük a felnőttek világának megrögzött szokásait, és a gyermeki lelkület, az istenközelség kezd elhomályosulni. Később már tudatosan keresni kell Isten arcát, és megtisztítani mindattól, ami rárakódott az évek során. Az imatábor lényege, hogy Isten hívásától a küldetésig vezető ívet járja be.”
Alfred Marx szerint az imaiskola Isten kegyelme korunk számára. Azt közvetíteni a gyerekek felé, hogy Isten mindannyiukat szereti, s hozzásegíti őket ahhoz, hogy az imában és a testvéri összetartozásban megélhessék ezt. „A gyerekek itt megtapasztalhatják, hogy az istenszeretet nem elmélet, hanem átélhető valóság. Az élmény megmarad bennük és továbbfejlődik.”
A kezdeményezés mára nemzedékeket kapcsol össze, amelyek egymásra épülnek, segítik egymást. Pusztai Istvánné, Marika néni a meghívottak egyike. Éveken át segíteni járt a táborba, ma, több műtét után, csak látogatni jött el Homokkomáromba. „Szépet és jót tanulok a fiataloktól, kedvesek, barátságosak, hitet és erőt adnak nekem” – mondja a szemében könnyekkel.
Az imaélet mellett a tábor persze a kikapcsolódásról is szól. A templom mellett ott állnak a pingpongasztalok, és a jubileumi program után azonnal focizni indul egy nagyobb társaság. A szórakozás terén is megvannak az imatáboros hagyományok: bátorságtúra, strandolás, esti együttlétek játékkal, tánccal, beszélgetéssel. És elmaradhatatlan a kézműveskedés, amely ugyancsak az ima egy formája, ezt jól kifejezi az elnevezése is: „a kezek imája”. Míg a kéz dolgozik, a lélek imádkozik. „A gyerekek képesek síri csendben munkálkodni, s megélni a bensőséges kapcsolatot Istennel, miközben kezük alatt formálódik az anyag” – magyarázza Miklós atya.
A csodálatos tábor kezdetei is csodával határosak. 1997-ben a francia Marie Hélne asszony látogatást tett Nagykanizsán. A magyar Egyház élete iránti érdeklődése vitte el Rumszauer Miklós atyához, aki elmesélte, hogyan is történt a megismerkedés. Összegyűltek a közösség tagjai, hogy találkozzanak a francia vendéggel. Közös nyelv sajnos nem volt, hiszen Miklós atya csak köszönni tudott franciául, Marie Hélne pedig egyetlen szót sem beszélt magyarul. Ez azonban fel sem tűnt a jelenlévőknek, mert a találkozón Miklós atya – maga sem értette, hogy lehet ez – folyékonyan tolmácsolta a francia mondatokat, Marie Hélne pedig értette az atya magyarul feltett kérdéseit. Pünkösd napjaiban zajlott ez a beszélgetés, Miklós atya ekkor ismerte meg a francia imaiskola kezdeményezését. „Ha Isten csodát tett, akkor szándéka van vele. S ha a francia gyerekek tudnak napi három órát imádkozni, akkor a magyarok is” – gondolta az atya, és belevágott a tábor meghonosításába. Meghívására egy francia házaspár, Gabrielle és Alfred Marx érkezett Magyarországra, s a „Magvető” közösséggel együttműködve elindították az első imatábort. Ma a huszadikat ünneplik.
