Imádság humorért

 

– Az Andrássy út 60.-ban „üdültem” három hétig, miután 1950 augusztusában letartóztattak. A püspöki szentszék tagjaként Széll Kálmán officiálissal (Kali bácsival) és Oetter György irodaigazgatóval együtt fogtak le. Miután a püspöki kar rövidesen aláírta a kikényszerített megállapodást az állammal (augusztus 30.), a főpásztorom, Pétery József püspök ellen tervezett koncepciós pert ejtették, s ránk már nem volt szükség. De az ÁVH olyan rendesnek bizonyult, hogy nem tettek ki bennünket az utcára, pedig akkor még nem is volt érvényben a kilakoltatási moratórium, hanem mindhármunkat elvittek egy kis üdülésre – Kistarcsára. (Ez volt az egyik hírhedt internálótábor.)

Először a szűrőbe kerültem. A magánzárkán nem volt ablak, csak a fölső sarokban homálylott egy kis szellőzőnyílás. Világosság akkor jutott be, amikor ránk nyitották az ajtót, mert kihallgatásra vittek. Az egyik ilyen alkalommal a gyér fénynél észrevettem, hogy egy keresztet karcoltak a cella meszelésébe, s körülötte félkör alakban a fölírás: ha ezt látod, ne érezd, hogy szenvedsz.

Három hónapig tartottak magánzárkában. Törülközőm nem volt. Egy katonai posztóköpönyeg jelentette a takarót és a törülközőt egyben. Színe alapján orosz lehetett, golyó ütötte lyukkal.

A folyosóstól tudtam meg, hogy a velem szemközt lévő zárkában tartották fogva Meszlényi Zoltán püspök urat. A folyosós ugyancsak internált személy volt, olyan minőségben, mint a Hitler-féle táborokban a kápó. Minthogy szolgálatokat végzett a táborparancsnokságnak, kivételes helyzetbe került.

Annyit mondott még Meszlényi püspökről, hogy nagyon beteg ember. Sokszor kísérte át a kórházépületbe. Neki, szegénykémnek fölmondták az idegei a szolgálatot. És ha az idegek megszűnnek vezérelni, minden szerv működésében zavar támad.


 

1950. augusztus végétől december közepéig voltam magánzárkában, majd átvittek az úgynevezett papi szobába. Meszlényi püspök 1951 márciusában halt meg. Annyira rossz állapotba került, hogy bevitték a Mosonyi utcai tolonckórházba, de a mentőautóban meghalt.

A papi szobában húsz személy számára helyeztek el emeletes priccseket. Amikor hármunk odakerült, velünk együtt ötvenheten voltunk. Elképzelhető, milyen viszonyok uralkodtak… Az esti takarodó leírhatatlan… humoros látvány volt… A három váci közül ma már egyedül én élek, s várom, mikor érkezik a behívó… Széll Kali bácsi (Széll Kálmán) még Kistarcsán meghalt, Gyuri bácsi, Oetter kanonok úr kikerült ugyan, de rövidesen elhunyt.

Minek köszönhetem, hogy túléltem a magánzárkát, a fogdát és az internálást? S azt a kínt, hogy tudtam, édesapám közben Szegeden, a Csillag börtönben raboskodik, miután alattomos provokáció áldozata lett.

Behallatszott a tábor falain kívülről a közelben lévő iskola csengője. Mikor becsöngettek, tartottam magamnak egy hittanórát. Elmondtam az imádságokat, s azokat a részeket, amelyeket fejből tudtam a Bibliából. Amikor meg kicsöngettek, sétáltam. A magánzárka alapterülete háromszor két méter volt. Négy lépés oda, négy vissza. Mikor ismét becsöngettek, földrajzórát tartottam. Fölmondtam az európai országok fővárosát, mindent, amit tudtam földrajzból. Amikor meg irodalomóra következett, elmondtam a gimnáziumban tanult verseket.

Olykor hajlamos az ember letörtnek érezni magát. Erre fölidéztem Ady Endre „főszerkesztő úr” versét, A muszáj Herkulest: „Dőltömre Tökmag Jankók lesnek (…)”.

December vége felé nagy mozgás támadt. Kiderült, akkor szállították a rabok egy részét Recskre. Arra gondoltam: milyen jó ezeknek, mi itt állambiztonsági őrizetesek vagyunk, ők meg diplomaták lesznek, mert attól kezdve a státuszuk: török követ. Török jó nagy követ…

Kiürült egy tágasabb helyiség, s az ötvenhét papot, szerzetest és papnövendéket áthelyezték oda. Hárman aludtunk két összetolt priccsen, kettő fejtől, egy lábtól, de ott már legalább priccsre kerülhettünk.

Egyszer programon kívül levezényeltek minket sétára. Boldogok voltunk. A séta abból állt, hogy a lebetonozott udvaron hatos sorokban, hátul összefogott kézzel, lesütött szemmel masíroztunk körbe-körbe. De ez is jó volt, mert legalább szabad levegőt szívhattunk. Vagy húsz percig, talán fél óráig is sétáltunk. Örültünk, milyen jó szívük van mégis ezeknek az ávósoknak!

Mikor fölmentünk, a szobában mindent fölforgatva, szétszórva találtunk. Nagy hippist tartottak (zárkaellenőrzést). Elvitték a néhány szőlőszemből titokban préselt és érlelt misebort. A betonpadló legalább húsz vödör vízzel fölöntve… Azt mondta az ávós: fél órán belül a legteljesebb szobarend!

Az öregebbeket fölültettük az emeleti priccsekre, mi pedig, fiatalabbak, a rendelkezésünkre álló takarítóeszközökkel nekiálltunk a „legteljesebb szobarendnek”. Zsebkendővel szedtük föl a vizet a csajkába, és öntöttük ki. Persze kissé elkenődtünk közben. Fönt az emeletes priccsen erre megszólalt az egyik idősebb piarista tanár, Weiner Feri bácsi: – Gyerekek, ne izguljatok, hol lesznek már ezek az ávósok, amikor mi még mindig itt leszünk… Fanyar humor, de hozzásegített a helyzet elviseléséhez.

Működött a „főiskolánk”. A jezsuita Mócsy páter és más kitűnő teológusok voltak köztünk, s velünk együtt a jezsuita kispapok, akiket az országból menekülés közben fogtak el. Akik így végezték el a teológiát, azokat később püspökük különbözeti vizsga után fölszentelte. Így például az irgalmasrendi Dömötör Hilárt, Ladi Jóskát, a másik irgalmast…

Sakkoztunk – a sakkfigurákat összerágott kenyérbélből készítettük, s a kályhából nyert korommal festettük be a sötét figurákat.

Szóval nagyon jól teltek napjaink. 1952 decemberében, a világ bölcs tanítómestere, Sztálin születésnapján szabadulhattam volna. Ezen alkalomból tíz személyt elengedtek a papi szobából. Átvittek holmimmal a fogdába. Másnap egyenként szólítottak bennünket kihallgatásra. A nyomozó azt mondta: – Ne gondolja, Brusznyai, hogy maga már jóvátette, amit a demokratikus államrend ellen vétett, de mi adunk egy lehetőséget. Visszakerül Vácra, s csak azt kérjük, járjon nyitott szemmel és nyitott füllel. Mi időnként meglátogatjuk magát, és elbeszélgetünk, hátha tud valami olyasmit mondani, amiről úgy gondolja, hogy érdekel bennünket.

Én nem tudok ilyen szerepet vállalni – feleltem –, egyébként is, nem forgok olyan körökben, ahol bármi rendszerellenes összeesküvésről tárgyalnának. Na jó, mondta a nyomozó, itt egy papír, írószerszám, visszaviszik a zárkába, holnap majd újra hívatjuk. Addig írja föl, a papi szobában milyen illegális tevékenységet folytattak, s kik tettek rendszerellenes kijelentéseket.

Visszakísértek, más íróhely nem lévén, letérdeltem a priccshez, s a következőt írtam: Brusznyai József internált jelentem, a papi szobában nem folytattunk semmilyen rendszerellenes tevékenységet, senki nem tett rendszerellenes kijelentést. – Ez nyilván hazugság volt, de van a nyolcadik parancsolatnak egy enyhébb értelmezése: hazudni csak akkor szabad, ha föltétlenül szükséges.

Másnap hívattak, odaadtam a papírt, elolvasta az ávós, mire emelt hangon egy anatómiai kifejezést használt a lótenyésztéssel kapcsolatban… Vezessék el!

Egy hónapig magánzárkában tartottak. A többiek azt gondolták, mind a tízen szabadultunk. Legnagyobb meglepetésükre egyszer csak megjelentem köztük.

A szabadultak vállalták sajátos szolgálatukat. Egyikükkel később, kállói plébános koromban találkoztam a Gellért fürdő súlyfürdőjében. Hozzám fordult: – Jóska, nem bírom, rettenetes, milyen gyötrelmeknek vagyok kitéve… A tíz közül egy másik paptársam is öngyilkos lett.

1953 tavaszától folyamatosan fogytunk a papi szobában. 1953. szeptember 24-én utolsóként szabadultunk: páter Mócsy Imre, Oetter Gyuri bácsi meg én.

Brusznyai atya nem kaphatott papi szolgálatot. Kántor lett a székesegyházban. Magához vette édesapját, s hogy meg tudjanak élni, fizikai munkát vállalt egy közeli állami gazdaságban. Később az igazgató azt kérte fölötteseitől, amikor érdeklődtek, hogy viselkedik a pap: – Küldjenek még legalább száz ilyen papot, mert azonfelül, hogy becsületesen elvégzi a munkát, nem káromkodik, és nem lop.

Az atya – bevallása szerint – élete leghatásosabb prédikációja is itt hangzott el. Permetezésre osztották be, ahol könnyen teljesíthetett kétszáz százalékos munkanormát. Mégis azt kérte a brigádvezetőtől: „Hadd kapálhassak, a helyemre meg osszák be Bogdán Jóskát, mert nekem csak az édesapámról kell gondoskodnom, de Bogdán Jóskának nyolc gyereke van.” A brigád tagjainak elállt a lélegzetük. Hát ilyen is létezik?

József atya testvérét, Brusznyai Árpád klasszika-filológust 1956 után, mert a forradalom idején megválasztották a forradalmi bizottság elnökévé, Pap János párttitkár fellebbezésére halálra ítélték és kivégezték. (Pap János 1990 után félelmében – lelkiismereti kínjában? – öngyilkos lett.) A két testvér utolsó találkozására így emlékezik József atya:

A forradalom leverése után Árpádot letartóztatták, majd egy idő után hazaengedték. Akkor eljött hozzám Nagykökényesre, s elmesélte a történteket. Arra biztattam: – Árpád, még nyitva a határ! – 1956 végén lehetett. – Iluskával meg a kislánnyal menjetek Nyugatra, mert ezek minden aljasságra képesek.

De bátyám! – válaszolta Árpád. – Én csak dicséretet kaphatok, hiszen a forradalmi bizottság elnökeként nem engedtem meg az egyetemisták fölfegyverzését. Pap János tőlem kért védelmet, mert attól félt, hogy meglincselik őket. Azt mondtam neki: maradjanak bent az ávós laktanyában, őrszemet állítok oda, nehogy atrocitásra kerülhessen sor. De az természetes, hogy amikor rendeződnek a dolgok, független bíróság előtt mindenki számot ad majd arról, nem követett-e el népellenes cselekményeket. S ezt a Pap János nem tudta Árpádnak megbocsátani… ő kérte rá a súlyosbítást, a halálos ítéletet.

Fotó: Elmer István

Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .