A végességen túlnövő remény

a mulandóság világában
ismét elénk tárja az életet.
Könnyű blúzokban mászkálva az utcákon,
tarkójukra omló fürtökkel,
pengeéles lépteikkel keresztülszelik
a hatalmas titok terét,
amely ott húzódik mindannyiunkban
a saját halálunk és reményünk között:
a magasba szökő teret,
mely akár a sziklasír bejáratától elhengerített,
napfoltnyi kőtömb.
E térben,
a világ legnagyobb kiterjedésében
LÉTEZEL,
és ezáltal nyerek értelmet én és a tény,
hogy sírba hullok és átkelek a halálba –
és elbomlásom, amely kivételes atomjaim
portengerévé változtat,
a Te Húsvétod apró töredéke.

(Zsille Gábor fordítása)