A kerítés menti bozótos meg csak úgy piroslik az egykor a kegyelet lángját vöröses fényben rejtő úgynevezett kis buggyos műanyag fedelű mécsesektől, de se szeri se száma a bicskával félbevágott, néhány hónapja még virágvázákként funkcionáló műanyag ásványvizes vagy étolajpalackoknak. De mintha a temetőkben reklámoznák a folyékony mosószereket vagy a különböző illatú és színű palackos öblítőszereket is, pedig csak a könnyű alkalmi locsolókannákat helyezik el a kis pad mellé vagy a sírkereszt tövébe. Persze – mint ahogy Szomoron láttam – van azért más példa is. Igaz, nem sok, hiszen a hagyományokat és a lakosság identitását, köztük értelemszerűen a halottak iránti kegyeletet és a temetői kultúrát őrző közösségek száma – mily paradoxon: ezeket még a szakirodalom is „életképes” falvaknak nevezi – egyre csökken, pedig náluk a temető még ugyanolyan gondozott és tiszta, mint a hársfával védett főtér vagy a buszforduló. Kerítése sincs, vagy ha van, az csupán nyírt sövény. Nem kulcsra zárható vaskapu őrzi, hanem – szinte csak jelzésként – derékmagasságú kis kézi záras kertajtó. S a kút mellett ott sorakozik néhány öntözőkanna, gondosan egymás mellé szabadon felfűzve. Lakat, lánc errefelé nincs: akinek szüksége van a kannára, leveszi, megtölti vízzel, meglocsolja a sírt, és visszaakasztja.
