Igazak útján

Baktay Ervint olvastam, most is a felfedezés örömével. Az apropó, hogy megjelent a Keleti levelek című két kötet, első indiai útjának (1926–1929) naplószerű összefoglalása. Remek „szöveggyűjtemény”: újságcikkek, amelyeket előbb a Magyarság, majd az Ujság, a Századunk, aztán a Pesti Hírlap közölt sorozat formájában. Baktay hazatérése után is folytatta élményeinek, lélek- és véleményformáló találkozásainak megosztását: az utolsó „levél”, a Négy hét a tengeren 1933 áprilisában jelent meg. Az évülhetetlen szövegek frissessége, láttató ereje, pontossága, szépsége és esszéigényessége újfent megerősített abban, hogy a világjáró Baktay nem egyszerűen kiváló India- és térségszakértő, jó tollú ismeretterjesztő, hanem egyike a XX. század legfontosabb hazai gondolkodóinak. Kelet és Nyugat „állapotának” összehasonlítása során rendre előkerülnek nála a vallási és hitkérdések is. Elejtett megjegyzései és gondosan felépített tematikus fejezetei egyaránt elárulják, hogy ezek „egzisztenciálisan” érintve őt folyamatosan foglalkoztatták. A Kelet-kutató Daldzsít Szingh rádzsával folytatott vonatkozó beszélgetését Az univerzális vallás című 1927-es jegyzetében foglalta össze. Üzenete fájdalmasan időszerű. De ne szaladjunk előre…
Baktay vallási, spirituális érzékenysége az Indiai éveim című, 1938-ban kiadott, életrajzi elemekkel átszőtt útleíró munkájából is kitűnik. Eszerint már gyerek- és serdülőkori hitélményei során megtapasztalta a külsőségekre építő „konstrukcióból” fakadó disszonanciát: „A háború gyötrelmes ellentmondásai közt, élő valósággá vált előttem a magunk nagy öröksége, az Evangélium is. Sajnos, a vallási nevelés – legalább akkor, amikor én részesültem benne – nem volt alkalmas arra, hogy bensőséges átélésben vezesse a lelket az Evangéliumhoz, Jézushoz. Kényszer és muszáj volt ennek a vallási nevelésnek a legkiemelkedőbb jellemzője… (…) Nem középiskolai hittanárainkban volt a hiba, – egyikük-másikuk a katolikus hittudománynak és az egyetemes tudásnak legkiválóbbjai közé emelkedett később –, hanem a rendszer maga volt gyökerében elhibázott.” (…) A „kényszer és muszáj” a legfogékonyabb kortól éppen a lényeget, „a szent misztériumban való részesülés mély örömét” fedte el. „A reakció elkerülhetetlen volt, és az eleven erejű vallásos megalapozás hiánya annál fogékonyabbá tette köztünk a gondolkodásra hajlamosakat arra, hogy az akkor divatos »felvilágosodott« hitetlenség felé bukdácsoljanak csetlő-botló lábbal, éretlen ítélettel. Sajnos, – s gondolom, ezt sokan mások is így tapasztalták – a keresztény nevelés ellenére is magunknak kellett felfedeznünk később, az élet nagy összeütközéseiben és megpróbáltatásaiban, mit jelenthet számunkra Jézus és az Evangélium. És hányan nem jutottak el ehhez a felfedezéshez sohasem! Csoda-e, ha aztán a megrázó felfedezésben kiki a maga módján értelmezte a kereszténység lényegét?”
Hányszor halljuk teológusoktól, a szószékről lelkipásztoroktól e magától értetődő reakciót kárhoztató – valójában visszaható, „rendszerhibát” tükröző, önleleplező és a problémát másra hárító – sóhajt: „Ma az a baj, hogy mindenki a maga módján vallásos.” Miközben a mai ember, a mai társadalom nem rosszabb, s nem jobb, mint akármelyik korábbi, csak éppen e tempóváltott, feszített korban más kihívásokkal szembesül.
Nincs új a nap alatt, kilencven-száz év ide vagy oda, a helyzet ugyanaz – az érvényes spirituális válaszok elmaradása viszont felgyorsította az európai, a „nyugati” templomok elnéptelenedését. Nem véletlen, hogy a hiányokat pontosan érzékelő Ferenc pápa elsősorban a megváltás örömét, a gyógyító krisztusit hangsúlyozza, hitelességre és a testvérire törekszik az evangéliumtól idegen „világi” külsőségekkel, a gondolkodó hívőket és a keresőket egyaránt távolító paragrafusgondolkodással szemben. Miért kellene csodálkozni és sopánkodni azon, ha a vizet prédikálók egyre kevesebbekre hatnak?
Amikor Baktay 1926-ban egy Kelet és Nyugat irodalmát összevető mű ürügyén a szerzővel, Szardár Púran Szinghgel beszélgetett, az indiai tudós-irodalmár érdekes vallomást tett: „Egyetlen tökéletes és utol­érhetetlen könyvet ismerek, amelyet a Nyugat irodalmi kincseihez szoktak számítani. Ez az Újszövetség. Nem olvastam felségesebb, csodálatosabb költeményt, mint a Hegyi beszédet, és azt hiszem, hatalmasabb drámát senki sem írt, mint a bűnös asszony története, akit Jézus azzal mentett meg, hogy vádlóit felszólította: »Az dobja rá az első követ, aki közületek bűn nélkül való« – és akit e szavakkal bocsátott el: »Menj, és ne vétkezzél többé!« Szerintem ez a tökéletes dráma váza: az emberi gyengeség, a gyarlóság feltárása, de hangsúlyozva azt, hogy »csak a bűn nélkül való« merjen ítélni, megadván az igazi megoldást, minden probléma kulcsát: »Menj, és ne vétkezzél többé.« Szomorú, hogy Európa szellemi képviselői, az írók, a költők, úgy látszik, nem ismerik az Újszövetséget. És ha olvassák is, a krisztusi szellem bizony hiányzik a legtöbből.”
Az univerzális vallás egészséges „Gandhi-szellemiségéhez” visszakanyarodva, nézzük – Baktay korábban említett másik beszélgetőtársa – Daldzsít Szingh rádzsa 1927-ben hogyan látott onnan, minket: „A keresztény tanítás fenségében hiszek, ha kezembe veszem az evangéliumot, de a kereszténység aktív világhódításában és végleges elterjedésében csak akkor hihetek, ha látom, hogy a keresztények valóban Jézus tanításának megtestesítői, s a kereszténységet vallók és hirdetők csakugyan az evangélium tanát terjesztik. És itt nem dogmatikus kérdésekre gondolok, nem olyan eltérésekre célzok, amelyek még az egyes keresztény felekezeteket is elválasztják egymástól. Azt tartom, hogy az evangélium tana végtelenül egyszerű, de megköveteli, hogy a hívő a mindennapi életben is megvalósítsa. Szóval, bármely keresztény felekezethez is tartozzék valaki, én bizony nem tudom kereszténynek tartani őt, ha felfogásából és életmódjából hiányzik az evangéliumi példa.”
Az indiai keresztény hittérítés csekély eredményének okát Daldzsít Szingh egyetlen mondatban mottózza: „A keleti ember nem hisz a szavakban.” Magyarázata egyszerű, lényegre törő tisztánlátása kijózanító: „A legfelségesebb igazságot hirdetheti valaki, ám ha nem látjuk, hogy a hirdetett igazságot maga a hirdető is követi, akkor bizony hidegen hagy bennünket a tanítás. A hindu vallási és vallásbölcseleti rendszerekben azon van a legnagyobb hangsúly, hogy a megismert igazságot élni is kell. Hithirdetőik (mint Jézus is tette) egyéni életük tisztaságával, szellemiségük sugárzó erejével jobban és többet hatottak, mint tanításaik szavával. (…) Mármost – mit látunk? Bizony a keresztény térítés csaknem kizárólag szavakra épít, a krisztusi szeretet szellemével vajmi ritkán találkozunk. (…) A hindu, aki a misszionárius szájából megismerte a keresztény tanokat, kimegy az utcára és körülnéz, keresve a fehérek közt a tanok szellemét. És amikor alig vagy egyáltalán nem találja meg, akkor elveszti bizalmát. És valljuk meg, némi joggal. Elvégre ő nem tudós, hanem egyszerű érző ember, aki ezzel a szimpla okoskodással él: »Nem hiszek abban a vallásban, amely kétezer év alatt sem tudta áthatni a fehéreket, akik kereszténynek vallják magukat.«”
Baktay „interjújában” a rádzsa összegzése a XXI. század „értetlenkedőit” is érinti: „(…) azt tartom, hogy az egyes vallások követőinek a hit erejével és bensőségével kell meggyőzniük a máshitűeket. Hiszek a vallások szellemi sza­bad­ver­senyében: az jut majd az első és egykor talán kizárólagos helyre, amelyiknek a hívei igazabb és jobb emberség személyes példáját tudják adni.”
Micsoda felelősség! Hiszen az áruló írástudók „hideg tudása” csak a kételyt erősíti. Persze tudjuk, reméljük, hogy végső soron a hideg tudás és a dőre tagadás is lehet „élesztő, amely forrásba hoz”. A keleti ember nem hisz a szavakban. Már a nyugati sem. Nincs más; egyetlen út, egyetlen érv, egyetlen esély: élni, próbálni élni a megismert, de megtagadott igazságot.