Hogy férkőzött közel a muzsika egy kis iskoláslányhoz Gelati városában?
Annak bizony több mint fél évszázada! Édesapámnak kellemes tenorhangja volt, és egy műkedvelő énekkarban énekelt. Nemegyszer belopóztam a próbáikra, a dallamok könnyen befészkelték magukat a fülembe. Apámnak sem kellett több, engem is elhelyezett egy ifjúsági kórusban, ahol szinte azonnal szólót énekelhettem. Érettségi után már Bukarestben tanultam, a Ciprian Porumbescu Konzervatóriumban. Szinte azonnal megbízást kaptam Debussy Pelléas és Mélisande című operájának egyik mellékszerepére, majd Verdi Álarcosbáljának Oscarja következett. A Rigoletto Gildájáról pedig már szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy főszerep volt, az első.
Mely eseménytől számítja a világkarriert?
– Megnyertem a hollandiai Hertogenboschban egy énekversenyt, majd 1966-ban elsődíjas lettem a Bajor Rádió által meghirdetett versenyen. Ezután érkeztek a telefonhívások.
Tudomásom szerint Anglia volt az első külföldi állomáshelye, ahol hosszabb ideig tartózkodott. Mely szerepekkel bővült itt a repertoárja?
– A Pelléas és Mélisande női főszerepével, méghozzá a Glyndenbourne-i Fesztiválon, 1970-ben pedig Londonban, a Covent Gardenben énekeltem az Anyegin Tatjánáját.
A bécsi közönséggel mégis szorosabb volt a kapcsolata, mint az angollal…
– Ha arra gondol, hogy Ausztria a második hazám lett, és újabban itt is lakom, igaza van. Az is igaz, hogy 1970 és 1973 között rendszeresen felléptem a Staatsoperben, ahol Paminaként debütáltam.
Ha Bécs, akkor Mozart…
– És Richard Strauss! Szinte játszva tanultam, muzsikája vonzott, mint a mágnes. Mozart szinte valamennyi szopránszerepét énekeltem: Blondét, Konstanzét, Susannát, Paminát, Zerlinát, később pedig az Idomeneo Iliája következett. Majd a többi szerző művei, Mimi és Gilda szerepe. Violetta pedig egészen személyes húrokat pendített meg a lelkemben. Ezzel debütáltam a Scalában is, amikor a hirtelen megbetegedett Mirella Freni helyett kellett beugranom. Két évvel később, 1977-ben pedig a Metropolitanben José Carreras oldalán léptem fel, aki Rodolfot énekelte, Renata Scotto pedig Musettát. Azokban az években egész sorozatot énekeltem Gildából és Violettából Plácido Domingo partnereként, Carlos Kleiber zenei vezetése mellett. Kleiber instrukciói mindig világosak és egyértelműek voltak.
Karrierjének húsz éve alatt intenzív, hiteles ábrázolásmódjával és a művészi igényesség felsőfokával gyönyörködtette nemzetközi közönségét. Néhány operaigazgató mégis kritikusan ítélte meg. Nem tartott attól, hogy szókimondásával ellenségeket, rosszakarókat szerez magának?
– Az emberek nem szeretik, ha a szemükbe mondják az igazat. Én pedig gyakran éreztem szükségét, mi több, szinte dühöngő kényszerét a leleplezésnek, hogy kimondjam a színtiszta valóságot az operai nagyüzemről, a rendezői színház elterjedésének fénykorától mindmáig tapasztalható rendezői képtelenségekről, azokról a kényszerekről, melyeket magukat megvalósítani kívánó vagy feltűnni vágyó rendezők rónak az énekművészre. Az ilyenek semmit sem értenek a muzsikából, csak betévednek az opera műfajába, ahol aztán el is tévednek.
A színpadtól vett korai búcsúja után megjelent Operai igazságok című önéletrajzi könyvében sem kímélte áldozatait…
– Nem a megszokott önéletrajzról van szó. Inkább vallomásnak és hitvallásnak szántam, mintsem életem bemutatásának. Nem akartam sokat panaszkodni, de a színpad világától való idő előtti búcsúzáshoz talán hozzájárultak a háború utáni nyomorúság sebei is, az egészségtelen életmód, a maradandó nyomokat hagyó betegség – ami később segített például Mimi vagy Violetta színpadi halálának őszinte átérzésében. Lelkiismeretem nyugodt, mert soha nem vállaltam el érthetetlen, értelmetlen, felelőtlen rendezésű szerepeket. Soha nem fogom megérteni, miért kell mesterműveket tudatosan meghamisítani. Miért kell az operát – ahogy mondják – „innovatív módon aktualizálni”? Már e szavaktól is kiráz a hideg! A partitúrák önmagukért beszélnek, no persze, tudni kell bennük olvasni! A karmester felelősségének ki kellene terjednie a produkció összességére. Ugyanakkor a legtöbben beletemetkeznek a partitúrába, és tekintetüket fel sem emelik a színpadig. Wolfgang Sawallisch volt olyan bátor, hogy ezt ki is merte mondani. A karmesterek egy része nem érez felelősséget a szenzációhajhászó rendezések miatt, melyeknek szinte prédaként dobják oda a műfajt.
E kérdésről bizonyára gyakran cserélt véleményt a férjével, Manfred Ramin karmesterrel is…
– 1972-ben kötött házasságunk során természetesen volt időnk alaposan kimeríteni a témát. Büszke vagyok rá, hogy ő is egyetért velem.
„Operai igazságaiban” még a pártpolitika kulturális bűnei is sorra kerülnek.
– Amennyiben befolyásolják olyan operai vezetők kinevezését, akik kellő szakmai ismeret hiányában tönkretesznek értékeket, melyeket zsenik hoztak létre. Az opera örök életű műfaj, csak tudni kell alázattal és szívvel rendezni, mint Ponnelle, Strehler vagy Otto Schenk. Kulturális értelemben az ifjúság szenvedi meg, ha nem ismerheti meg a csodás operaműfajt a maga igazi valóságában és időtlen szépségében.
Tudja, hogy mire tanítsa az ifjú operaénekes utánpótlást…
– A humornak, a mosolynak és tréfának is helye van az életben, a könyvben is írtam erről. De a művész legfontosabb dolga a szorgalom, a kitartás és hogy okosan gazdálkodjon a hangjával. A felelős posztokon lévőknek pedig érdemes elgondolkodni a mai kultúrpolitika esendőségén…
A törékeny primadonna, aki a kollégákkal szemben érzett kötelességből teljesítette ugyan a feladatot, és eljátszotta az emlékezetes zürichi Traviatát, melynek szemléletével nem értett egyet, előadás után a függöny elé lépve határozottan elutasította az éppen látott koncepciót. E tettétől még a botrány sem riasztotta vissza.
Érzékeny művészegyéniségét több filmszerepben is bizonyította. Okos és megnyerő ember, igazmondásába a sikertelenségek, az elkövetett hibák beismerése éppúgy belefér, mint az örömöket megosztó lelkesedés. Könyvének üde, szórakoztató stílusa is bizonyára növelni fogja tisztelőinek népes táborát.
