Időhúzás a klímacsúcson

Ma már normálisnak számít, hogy a nemzetközi klímavédelmi tárgyalásokon a sokszorosan összetett érdekekből adódó taktikai, időhúzó tárgyalási technikák miatt sokszor csak az utolsó utáni pillanatban születnek döntések. De mitől is kell védenünk a klímánkat? Az emberi tevékenységgel együtt járó, ipari és mindennapi életünket is érintő olyan folyamatok hatásait kellene megszüntetni, illetve csökkenteni, amelyek globális méretekben változtatják meg a légkör összetételét, formálják át a felszín természetes borítottságát. Előbbiek következményeként egy néhány évtized alatt bekövetkező változás térben és időben átrendezheti a csapadékviszonyokat, a hőmérséklet-eloszlást, gyakoribbá teheti az időjárási elemi csapásokat, aszályokat, a nyári és téli nagy viharokat.

Már az írott történelem során is többször – globálisan és regionálisan egyaránt – változott éghajlatunk általános jellege, aminek következménye ugyan tucatnyi kultúra eltűnése volt, de az akkori idők embere, illetve társadalmai jóval kevésbé voltak érzékenyek a változásokra, mint a mostaniak: jelenünk globálisan összekapcsolt civilizációja éppen a magas technológiai színvonal érzékenysége miatt sérülékenyebb elődeinél. Ez annyit jelent, hogy nemcsak a lehetséges klímamódosítást okozó emberi tevékenységek csökkentésére, hanem a változásra, az új időjárási viszonyokra való felkészülésre, ahogy a szakirodalom nevezi, az adaptációra is nagy hangsúlyt kell helyezni.

Az adaptáció tekintetében Durban meghozta egyetlen sikernek is mondható döntését, hiszen pontot tett az úgynevezett Zöld Klímaalap létrehozása ügyének végére. Az alapot évente százmilliárd amerikai dollárral töltik fel 2020-ig a fejlett országok, részben a fejlődő világ adaptációs fejlesztéseinek támogatására.

Ezen az eredményen túl Durbanben csak az időhúzás volt jellemző a további megszületett döntések terén is, hiszen új egyezmény nincs, csak ígéret. Abban ugyan megállapodtak a résztvevők, hogy a Kiotói jegyzőkönyv hatálya kitolódik 2020-ra, valamint hogy 2015-ben olyan nemzetközi megállapodás szülessen, amely elvileg az összes tagállamot – így a talán legnagyobb kibocsátókat, az Egyesült Államokat, Kínát, Indiát és Brazíliát is – az üvegházhatású gázok kibocsátásának csökkentésére kötelezi majd, de ennek az új megállapodásnak az alapjai is homályosak maradtak. Hogy pontosan értsük: arról döntöttek a magas szintű találkozón, hogy 2015-re elfogadnak egy olyan kötelező nemzetközi jogi eszközt, amely már konkrét (de még nem ismert!) célokat fog tartalmazni, de majd csak 2020-ban lép érvénybe, így a célok megvalósítása is csak az utánra tehető, azaz legalább tíz évet késnek a szükséges beavatkozások!

Úgy gondolom, a fent összegzett események is arra sarkallnak, hogy vegyük komolyan a változásra való felkészülést. Kérjük fel tudósainkat, szakembereinket, hogy készítsék fel az országot a változásra, mert a sikeres felkészülés is igényelhet néhány tucat évet, és annyi idő már nem áll rendelkezésünkre…