Ideiglenessel az időtlenről

Fotó: HLE

A római magyar nagykövetség, a Római Magyar Akadémia, valamint a vatikáni magyar nagykövetség kulturális attaséjaként jelenleg Rómában él. Megbízatása előtt belsőépítészként, dizájnerként és képzőművészként hívta fel magára a figyelmet. Monstre köztéri szobrokat készített, amelyek közül a legnagyobb és legismertebb a Feltépve című szoborinstalláció volt a Lánchíd pesti oldalán, a Széchenyi téren. A föld alól kitörő óriás 2014-ben a világ legjobb városi szobra lett. Hervé-Lóránth Ervin dolgozott a Szigeten és a Volton, továbbá ő állította a magyar tenger vizébe Zamárdiban a nemzetközi elektronikus zenei fesztivál, a Balaton Sound emblematikussá vált úszó feliratát is. Rómába kikerülve tavaly azon gondolkodott, hogyan tehetné emlékezetessé a Ferenc pápa által meghirdetett irgalmasság évét. Leskiccelte a MISERICORDIA első változatát… Ettől a ponttól indítottuk a művészi ars poeticáját is magában foglaló beszélgetést.

– Először Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes úrnak mondtam el az ötletemet; ő azonnal a projekt főtámogatója lett.  A már készülő alkotást megmutattam Potápi
Árpád államtitkárnak, aki éppen hivatalos találkozóra jött Rómába. Felvetette, hogy később tovább is lehetne vinni az installációt. Először Székesfehérvárt, Pannonhalmát említettük, végül ő találta ki, hogy ha sikerül megvalósítani Rómában, onnan Csíksomlyóra kerülhetne. A MISERICORDIA elkészítését a Nemzetpolitikai Államtitkárság finanszírozta, illetve a Balassi Intézet is támogatta.
Keresni kezdtem az alkotás kiállításának lehetséges helyszínét. Volt szerencsém találkozni Monsignore Iacobone úrral, aki az eredetileg kiválasztott helyszín helyett az Angyalvárral szomszédos teret ajánlotta, és még támogatólevelet is adott az engedélyek megszerzéséhez.
A felirat betűivel is szerettem volna üzenetet közvetíteni. Először úgy gondoltam, hogy egyszerűen piros-fehér-zöld festésű trikolórunk színeit használom majd, ami „visszafelé” az olasz zászlóra is utal, de ezt így egy kicsit közhelyesnek éreztem.
Végül egy magyar és olasz művészekből álló alkotócsoportot hívott meg közös munkára.

Hogyan alakult ki a végleges koncepció?

– A három szín alkalmazásának tervénél összetettebb jelentéstartalmú „össz­mű­vé­szeti” alkotásra törekedtem, ezért felkerestem ismerős és baráti magyar és olasz művészkollégákat, akik azonnal igent mondtak az együttműködésre. A betűk frontoldalára képeket szántam, a hátoldalon pedig Ferenc pápa Misericordiae vultus kezdetű bullájából vett idézetek mellett a közreműködő művészeknek az irgalmassággal kapcsolatban megfogalmazott gondolatai olvashatók. Érszegi Márk, a vatikáni követség első titkára vetette fel, hogy jó lenne, ha az „M” a Szent Márton-évhez és a Vatikánhoz is kapcsolódna. Az első betűn ezért a Vatikáni Könyvtárban őrzött XIV. századi kódex, a Magyar Anjou Legendárium Szent Márton életének jeleneteit ábrázoló miniatúrái láthatók. A záró „A” pedig Potápi Árpád javaslatára Márton Áron erdélyi püspökre utal, Sárpátki Zoltán Csíkszeredában felállított szobrát megidézve. A három méter magas és harmincöt méter hosszú installáció másfél hónapon keresztül állt Rómában. A statisztikákat nézve tízmillió feletti volt a „látogatottsága”, és az interneten is rengetegen megosztották. Az alkotást, persze talán kicsit finomabban, mint itthon tették volna, azonnal birtokba vették a turisták. Ez némileg veszélyes is volt, hiszen sokan felmásztak rá, a betűk tetejére felkapaszkodott kisgyerekeket fotózgattak; előfordult, hogy egyesek a képekből akartak lekaparni és magukkal vinni darabokat. Az újabb installációk készítésénél már felhasználom az ott szerzett tapasztalataimat, így még masszívabb szerkezetekben gondolkodom.

Fontosnak tartotta a közreműködők spirituális elköteleződését, vagy egy ilyen kortárs – bizonyos tekintetben spontán, szabad és a kikerülhetetlenségével provokáló – alkotás esetében ez nem volt szempont?

– Dehogynem, mindenképpen fontosnak tartottam. Még annál a művésznél is, aki egyébként ateistának tartja magát, és akinek egyes korábbi alkotásai a blaszfémia határát súrolták. Őt is megérintette valamiképpen az üzenet spirituális aurája. A hit és a hit megközelítésének módja volt számomra a leglényegesebb elem. Ebben segített az irgalmasság fogalma, amely valamiképpen mindenkit érint, megérint. Nem beszélve arról, hogy az irgalmasság „iránymutatásának”, a pápai indításnak nemcsak egyházi-igehirdetési vonatkozásai vannak. Ez tényleg mindenkihez szól: a keresőkhöz és az ateistákhoz is.

A MISERICORDIA Róma után a csíksomlyói nyeregbe került. Meddig lesz ott, és mi a további sorsa?

– Tavaly novemberben ért véget az irgalmasság éve, november 11-én már tudtuk, hogy a spirituális „töltet” megtartásával Csíksomlyóra vinnénk a feliratot. És Csíksomlyó befogadta. Felújították, megerősítették; s most úgy néz ki, hogy legalább öt éven át ott marad. Úgy hívom, hogy Csíksomlyó „Hollywood felirata”.

Hol lesz a következő szöveges installáció?

– Egyelőre nem tudom, de van néhány ötletem. Most elsősorban figurális projektekben gondolkodom.

Tekintsünk vissza egy kicsit a kezdetekre. Iskoláit tekintve képzőművészeti tanulmányai a „hagyományt” követték, vagy már kezdettől inkább a kísérletezés érdekelte?

– Nem vagyok szabálykövető; ez sajnos mindenhol szembeötlik. Gyerekkoromtól – amióta tudatosult bennem a művészi attitűd – úgy éreztem, hogy egy alkotónak nem kell élete végéig ugyanazt csinálnia, amit elkezdett. Nem feltétlenül „kötelező”, hogy valaki mondjuk „csak” szobrász vagy festő legyen, és az is maradjon. Én egyfajta bohém életet élek, amelyben mindenféle művészeti ágat kipróbálhatok. Egy művésznek nincsenek és ne is legyenek korlátai, hiszen akkor nem tud alkotni. Persze ez folyamatos útkeresést jelent. Az első időszakban elsősorban a dizájn állt közel hozzám, mert műszaki iskolába jártam. Az édesapám is műszaki területen oktató professzor volt, aki nem igazán kultiválta a művészi énem; ő a racionális gondolkodást erősítette bennem. A belsőépítészet ugyan­akkor az az attraktív terület lett számomra, amely a művészetet is magában foglalta. Megpróbáltam ötvözni a kettőt. Ebben az ambivalenciában kezdtem el festeni, és szobrokat is készítettem. Mindig kísérleteztem. Belsőépítészként különböző matériákkal dolgoztam, tudtam velük és bennük gondolkodni, így újabb és újabb kreációk születtek. A hungarocelles alapstruktúra nem volt új keletű; kerestem a technikát, hogyan lehet a felületét keményíteni természetes alapanyaggal, és nem műgyantával. Később viszont a szobroknál felmerült az anyag nehézsége, úgyhogy esetükben visszatértem a műgyantához. Egyébként jelenleg is készülök egy nagy itáliai szoborinstallációra; a napokban dől el, hogy megvalósulhat-e a tervem.

Mit gondol az időről, illetve az Ön által képviselt műfajok időtállóságáról? Egy klasszikus felfogású művész alapvetően az örökkévalóságnak szánja az alkotásait, a street art viszont – már csak az anyagból kiindulva is – többnyire korhoz, időhöz és időjáráshoz kötött.

– A Feltépve című szobrom egy „bevállalásomból” adódóan készült. Budapest után viszont elkerült Ulmba, majd Nyizsnyij Novgorodba, ahol tudomásom szerint még most is áll. Ha a „vakolatot” tízévenként javítják, akkor megmarad. Újabb anyagtechnikákkal dolgozom, próbálom ellenállóbbá tenni az alkotásaimat. Művészként azt gondolom, hogy az utca mindig változik; és minél gyakrabban, minél több helyen jelenik meg egy-egy alkotás, annál pezsgőbb az adott város élete és érdekesebb az arculata. Október 2. és 9. között lesz Rómában egy kortárs kiál­lí­tás­sorozat, a Rome Art Week, és felkértek, hogy vegyek részt ebben egy köztéri szoborral. Egy hatméteres Pinocchiót készítek a Trastevere terére. Csupán tíz napig láthatja majd az utca embere, tehát ideiglenes „akció” lesz, mint amilyen a Feltépve volt. De az internetes kommunikációnak köszönhetően az is a mai napig él, emlékeznek rá, a Facebook és az Instagram újra és újra „feldobja”. A római polgármesteri hivatal egyik vezetőjének felvetettem, hogy szeretnék minél több szobrot készteni a városnak, mire nevetve visszakérdezett: Rómának szobrot? Értettem kedvesen cinikus megjegyzését; új alkotások készítése ott inkább csak populáris jellegű feladat lehet egy művész számára. Ha valakinek kifejezetten én kellek, a műtermemben festmények és kisebb szobrok is várják az érdeklődőket. De persze azért bízom benne, hogy egy-kettő a nagy szobraim közül is maradandó lesz.

Beszéltünk dizájnról, belsőépítészetről, az alkotások idejéről… Ezekhez kapcsolódva érdekel, hogy mit gondol a változó divatról, a trendről.

– Az egyetemi éveimtől kezdve ezzel foglalkoztam kulturális és vizuális antropológusként, és jelenleg is ezt kutatom.  Megújulásra mindig szükség van, és a megújuláshoz kell az a fajta provokáció és kreativitás, amelyet a kortárs művészek képviselnek. A trend és a divat nem összekeverendő. A divat meghatározható, időhöz kötött, a trend pedig csak egy hullám, amely ellenkultúra, szubkultúra és társadalmi kultúra hármasában, egymásra hatásában értelmezhető.
Vagyis ezen az úton a trend divattá válhat. Lényege pedig éppen ez: az állandó körforgás. Így húsz-harminc évente a fashion visszatérhet. A képzőművészetben egyelőre nem látom a visszahatásokat, sőt, itt inkább a múlt tagadása és az absztrakció érvényesül. Ha megnézzük, a képzőművészet újabb hulláma a street és az urban art, ami populáris, és ami gyorsan elmúlik, hiszen lekopik, átfestik – vagyis újabb és újabb változásokat generál.

Az említettek közül mostanában melyik „énje” kerül előtérbe?

– Jelenleg nyilván a hivatali. Bekerültem egy rendszerbe, amelyben igyekszem helytállni. Alkotóként ez nem könnyű. Megpróbálom képviselni és bemutatni a magyar kultúrát, különös tekintettel a fiatal tehetségekre. Mondhatjuk, hogy most éppen „művészeti menedzser” vagyok. A másik énem pedig keresi az utakat. És októberre szeretném befejezni Rómának az óriás Pinocchiót, illetve néhány évre előre van egy-két gigantikus alkotásra szóló megrendelésem.