Milan Šašik munkácsi püspök a következőket mondta azzal kapcsolatban, hogy milyen helyzetben találta az egyházat a Szovjetunió 1991-es felbomlását követően, s miután legalizálták, de mindmáig nem rehabilitálták a görögkatolikus egyházat: „1991-ben hatvanhárom pap lépett elő az illegalitásból, most több mint háromszáz lelkipásztora van az egyházmegyének. 1991-ben csupán néhány egyházközség működött, ma négyszázharminc egyházközséget számolunk. Százhúsz templom került vissza a régiek közül, kétszázhetvenhármat azonban nem adtak át az ortodoxok. De Isten segítségével kétszáztíz új templomot és kápolnát épített az egyházmegye, negyven építése pedig most van folyamatban.”
A görögkatolikus egyház templomait és épületeit kisajátította az ortodox egyház, s mint a püspök szavaiból kiderült, jelentős részüket mindmáig nem kapták vissza. Ezzel együtt a pravoszláv egyházzal való viszonyukról így nyilatkozott Šašik püspök: „Külsőleg ma már nincs háború köztünk. Ez is sokat jelent. Nem akarunk támadni senkit, de gyakran el kell tűrnünk, hogy minket támadnak.”
Belépéskor hatalmas kereszt fogadja a látogatót, rajta cédulákon mindazon „bűnök” felsorolása, amelyeket a görögkatolikusok a szovjeturalom szerint elkövettek. Ezek között a hitükhöz való ragaszkodás éppen úgy szerepel, mint a törvényes magyar államhatalom elismerése. Csizmás, vörös csillagos szovjet egyenruha-bábu, a diktatórikus hatalom megszemélyesítéseként, amely a Gulagot idézve szembenéz a szögesdróttal szegélyezett tablókkal: rajtuk jó néhány görögkatolikus pap fényképe és rövid életútja. Megviselt bőröndök, azon táborok nevével, ahol a legtöbb görögkatolikus lelkipásztor raboskodott vagy szenvedett mártírhalált: Karaganda, Krasznojarszk, Vorkuta, Irkutszk, Ábesz, Tajset.
Néhány név a kiállításról: Bendász István parókus, Ortutay Elemér teológiai tanár, Puskás László parókus (ők túlélték a táboréletet), Romzsa Tódor püspök (akivel szabadulása után végzett a szovjet titkosrendőrség), Chira Sándor püspök. A kiállítás további részén a lágerélet tárgyi emlékeivel találkozik a látogató, s annak dokumentálásával, ilyen körülmények között is hogyan őrizték a lelkipásztorok hitüket, vallásukat.
Kocsis Fülöp érsek arra figyelmeztetett megnyitójában: „Miközben öröm, hogy egyházmegyénk lelki központjában láthatjuk ezt a kiállítást, merítsünk erőt testvéreink hitéből, kitartásából.” Szocska Ábel, a hajdúdorogi görögkatolikus egyházmegye apostoli kormányzója – kárpátaljai származású lévén – felemlítette gyerekkori élményét jóval a Sztálin halála utáni évekből. A helyzet akkor is drámai volt, a hitet azonban szülei továbbra is őrizték magukban, hiszen próbakőnek számított „a görögkatolikus tudat továbbélése a pravoszláv egyházvezetés idején”. Amikor pászkaszentelésre indult a család, az apa megkérdezte feleségét, aki kitekintett az ablakon: – Itt vannak a rendőrök? – Igen, hangzott a válasz. Majd a család ennek ellenére elindult a templomba (ami akkor a római katolikus templomot jelentette, hiszen a görögkatolikus egyház betiltása után a hívő emberek vagy az ortodox templomot választották, vagy a római katolikusba jártak azután).
Šašik püspök beszédében a szabadság értékét hangsúlyozta: „Fontos lenne, hogy a fiatal nemzedékek megismerjék a történelmet, s hálásak legyenek elsősorban az Úristennek, hogy szabadon élhetnek. Belátom, elég nehéz megérteniük, mit jelent az, hogy az embernek nincs szabadsága. Nem kívánom senkinek, hogy saját bőrén tapasztalja meg a szabadság hiányát.” Jelen – szabadnak tartott – korunkra utalva hangzott el tőle a következő figyelmeztetés: „Mindig fennáll a veszélye annak, hogy valaki a kolbász árán mérje le a szabadságot.”
A gazdag, közelmúltunkkal szembesítő anyag június 15-ig tekinthető meg.
