A zarándoklat lényege szerint fáradságos: hosszú utat jelent a kitűzött, szent cél felé. Azok a nemzetek, amelyek Európa keleti felében évtizedek óta várták a szabadság elérkeztét – és 1956-ban, ’68-ban és ’81-ben tettek is érte –, 1990 elején egyre inkább közeledni érezhették a célt. Vajon kihallottuk-e a pápa akkori szavaiból, hogy a nehéz korszak után további hosszú és fáradságos út áll még előttünk?A „bukott rendszer örökösei” – Mindszenty bíboros 1956-os szavaival élve – nem adták fel. Még nem előttünk volt akkor az első szabad választás, a Németh-kormány viszont igyekezett eleget tenni a Vatikán igényeinek: készültek a hazánk és a Szentszék közötti diplomáciai kapcsolatok megújítására. Amikor a magyar kormány még 1989-ben jelezte tárgyalási szándékát, tájékoztatták, hogy a diplomáciai kapcsolat előfeltétele a lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról hozandó törvény. Ez az egyházakkal való előzetes konzultációval született meg. 1990. január 18-án a pápa fogadta Horn Gyulát. Az akkori külügyminiszter beszámolt a pápának a néhány nap múlva, január 24-én elfogadandó lelkiismereti és vallásszabadsági törvényről, a vatikáni illetékesekkel pedig nyilván pontosították a február 9-én aláírásra kerülő, a diplomáciai kapcsolatok felvételéről szóló egyezmény részleteit is. A Szentatya – Horn Gyula nyilatkozata szerint – ezen a találkozón a toleranciát, a lelki, erkölcsi értékek megőrzését és a megbékélést hangsúlyozta.
Bár az „ideiglenesen” (negyven éve) hazánkban tartózkodó szovjet csapatok csak 1991 júniusában vonultak ki az országból, egy számukra már feleslegessé vált egyházi épületet kiürítettek ugyanazon a napon, amikor Horn Gyula a Szentatyánál járt. A szovjet déli hadseregcsoport évtizedek óta katonai kórházként használta az esztergomi szeminárium épületét, amely addigra leírhatatlan állapotba került. (Évek múltán – költségvetési támogatással – sikerült helyreállítani, benne most a Szent Adalbert Központ működik.)
Így folytatódott zarándoklatunk a szabadság felé…
