Húsz év múlva…: Püspöki kinevezések a rendszerváltozás hajnalán − A jövőhöz tartozunk…

Várszegi Asztrik püspök főapát

Mi az, amire szívesen, sőt hálaadással emlékezik ebből a húsz esztendőből?
– Az első nagyon személyes… Mélyen hiszek az egyházban és szentségeiben. Azáltal, hogy pappá, majd püspökké szenteltek, közelebb kerültem Jézus Krisztushoz. Egyre mélyebben lettem részese szenvedésének és örömének. Hiszem, hogy így emberségemben is szabadabbá váltam.

Mindez a rendszerváltozás hajnalán történt…
– Istennek hála, múltbeli megkötözöttségeket nem hoztam magammal a püspöki szolgálatba. Ugyanakkor nagyon sok falba ütköztem. Én – negyvenhárom évesen – azzal az idealizmussal, vagy ha úgy tetszik, naivitással kezdtem meg püspöki szolgálatomat, hogy mindenki ugyanúgy szereti az egyházat, ahogy én. Vagyis egészen: minden erejével és mindenestül. Nem akarok ezzel senkit megbántani – és azt is tudom, hogy míg a maga esetében az ember látja a szándékot is, addig másoknál csak a megvalósulást, az eredményt, amely mindig kevesebb és gyarlóbb… És nyilvánvaló, hogy engem is másként látnak mások… Nyitott voltam minden iránt, amiről azt gondoltam, hogy előreviszi az egyházat, segít a kibontakozásban.

Múlt időben fogalmaz. A nyitottság már nem a régi?
– A nyitottság még igen, de az energia már kevesebb. Húsz évvel idősebb vagyok, mint akkor.

Egy időre távol került rendjétől, hiszen esztergomi segédpüspöki kinevezést kapott.
– Nehéz szívvel jöttem el Pannonhalmáról, ahová nagyon kötődöm, de engedelmességet fogadtam.

Mire emlékszik vissza mint fontos eseményre az akkori történések közül?
– Mindig annak voltam híve – a püspöki konferencián belül is -, hogy gyorsabban válaszoljunk a kihívásokra. Püspökkari titkárként részem volt abban, hogy viszonylag hamar kiépült a püspöki konferencia működőképes titkársága. Rektora lettem a Központi Szemináriumnak is, a legsürgősebb teendő az épület felújítása volt, ezt sikerült elindítanunk. Többedmagammal az Actio Catholica újjászervezéséről is gondolkodtunk, de ez hamar elakadt.

Gondolom, örömmel tért vissza 1991 augusztusában Pannonhalmára, mikor rendtársai főapáttá választották…
– Püspökként is bencés maradtam, szerzetesként gondolkodtam – boldogan tértem haza, és lemondtam minden egyéb megbízatásomról. Teljesen szabaddá akartam válni a monostor közösségének szolgálatára. Ahogy az egész magyar egyháznak, úgy a szerzetesrendeknek is újra kellett gondolniuk tennivalóikat, számba véve a szükségleteket és felmérve a lehetőségeket. Építkezések vártak ránk – a szó fizikai és spirituális értelmében, foglalkozni kellett a rend visszakapott-visszaigényelt ingatlanainak ügyével, azok funkcióival, a megnövekedett feladatokhoz szükséges anyagi erőforrások biztosításával. És ez lényegében máig tart.

Sokan felrótták Önnek, hogy míg más rendek lelkesen indították újra régi iskoláikat, a bencések erre nem vállalkoztak.
– Rendünk létszáma magas volt, de az átlagéletkor is. Világos volt, hogy rövid időn belül nem leszünk annyian, hogy újabb iskolákat tudjunk a tőlünk elvárt színvonalon működtetni. Nem akartunk csalódást okozni. Ma már a két iskolánkban is alig negyven százalék a szerzetes tanárok aránya.

A rendi közösség hogyan élte meg az elmúlt két évtizedet?
– Nagy rendből folyamatosan kisebb közösséggé válunk. Hogy elvégezhessük feladatainkat, nagyon sokat dolgozunk – mint sok más közössége és tagja a hazai egyháznak. Két iskolában és kollégiumban működünk, tizenöt plébánia lelkipásztori ellátása tartozik hozzánk, két szociális otthont működtetünk, Pannonhalma és Tihany turisztikai centrumok, ahová folyamatosan érkeznek zarándokcsoportok, de Bakonybélben is mindig vannak vendégek, akik lelki támogatást várnak tőlünk. Mindegyik közösségünkben folyik irodalmi tevékenység… Van folyóiratunk, könyvkiadónk igyekszik – elérhető árú kiadványokkal – szolgálni a keresztény értelmiséget és a keresőket is… Kevesebb a munkaerő, mint a feladat, és ebből óhatatlanul adódnak súrlódások. Feszültségek forrása olykor az is, hogy hajlamosak vagyunk nagy rendként tekinteni a magyar bencés kongregációra, de a realitások kijózanítanak. Az a hivatásunk, hogy az evangélium hűséges munkásai legyünk; hogy ezt mennyi intézmény, milyen feladatok vállalásával tesszük, az mindig az adott realitások függvénye.

Várszegi Asztrik néha olyan vállalkozásokba is kezd, amelyek sokak számára meglepőek, nemigen értelmezhetők. Gondoljunk csak a pannonhalmi borászatra…
– Semmi újat nem találtam ki. Egy hatvan éve megszakadt tradíciót próbálunk újraéleszteni, öt év távlatából úgy látszik, sikerrel – a jövő érdekében. A magyar bencések fő tevékenysége az oktató-nevelő és a lelkipásztori munka volt. De hatvanezer hektár földdel, szőlőkkel, halászati lehetőségekkel, téglagyárral is rendelkezett a rend – és gazdálkodott. Ennek révén sokaknak adott munkát és megélhetést, a jövedelem pedig a huszonhat egyházközség, a nyolc középiskola, a rendi főiskola, a rendházak és az öt apátság fenntartását szolgálta. Nem akarunk teljesen a mindenkori kormányok „jóindulatára” hagyatkozni, próbálunk anyagi alapot teremteni feladataink ellátásához.

Húsz évvel püspökké szentelése után, bencés főapátként mire gondol most, 2008 adventjének utolsó napjaiban?
– Például arra, hogy egy monostor – még ha ezeréves is, mint Pannonhalma – elsősorban nem a múlthoz, hanem a jövőhöz tartozik. Mert Jézus Krisztus végső eljövetelét várja imádkozva, elmélkedve és dolgozva – és erre emlékezteti az embereket.