Fényképezőgép is csak két barátunk kezében volt. Békés ünnepet szerettünk volna. Ma sem bánom, hogy így döntöttünk. Készítettünk viszont hangfelvételt. Nagy izgalommal hallgattuk meg később. Gyönyörű volt. Szépen zengett a kórus, oda tudtunk figyelni pap barátunk szavaira. Majd elkövetkezett az a szent pillanat. Ígéred-e, hogy jövendő… ám az igen helyén nagy csend volt csupán. A mikrofon túl távol volt tőlünk… Minden hallatszott az esküvőből, kivéve az igenjeinket. Második. Néhány hete késő éjjel, szinte félálomban mentem haza munka után. Rutinszerűen hívtam a taxit, melyet ilyen alkalmakkor biztosít számunkra a Magyar Televízió. Otthon kiszálltam az autóból, és keresgélni kezdtem a lakáskulcsomat. A zsebemben azonban mást is találtam. Szerencsére még nem indult el a taxi, megkérdeztem hát: – Vissza tudna vinni a tévéhez? – Mi maradt ott? – kérdezte mosolyogva. – Az autóm… Annyira fáradt voltam, hogy elfelejtettem: aznap este busz és metró helyett saját autóval mentem munkába… Harmadik. Pár napja vonaton utaztunk feleségemmel. A velünk szemben ülő hölgy számos női és bulvármagazint terített maga elé. Nincs annál izgalmasabb (és persze modortalanabb), mint beleolvasni a más újságjába, végigpillantottam hát a címlapokon. Nem volt könnyű dolgom, hiszen fejjel lefelé álltak a betűk, egy mondat azonban még így is rám talált. „Találj társat 7 perc alatt!” – szólt a felhívás. Az emberi érzelem, két ember kapcsolata, az elköteleződés: mind-mind olyan, mint a gyorsétterem, igaz? Essünk túl rajta, legyünk hatékonyak és eredménycentrikusak. Kettőt pillantok, és van társam. Társam… ó, te jó ég, vajon mit jelent ez a szó azoknak, akik a lapot olvassák, ha elhiszik, hogy a társ nevű fogyasztási cikk hét perc alatt beszerezhető? S hogy hol vannak itt húsvét örömei? E történetek, emlékek és élmények összecsomózódásában. Hátha kibontakoznak. Nem mindig látjuk, nem mindig halljuk, nem mindig tudjuk, hogy mi hogyan történik. De a lényeg az, hogy megtörtént. Számosan vonják kétségbe Krisztus feltámadását a halálból – hiszen nem tudják, miképpen ment is végbe. Nem volt szemtanú. Csak a végeredményt ismerjük. Emberi szem nem látja, fül nem hallja – mégis megtörtént. Akárcsak a mi nyolc éve kimondott igenjeink – ma már hallhatatlanok és láthatatlanok, mégis -: velünk vannak, és hordozzuk őket. Mint ahogyan hordoz bennünket és számon tart minket is Valaki. Nem hagy ott az utcasarkon. Nem engedi, hogy ránk boruljon az éjszaka reménytelen sötétje. Eljön, visszajön értünk. Hiszen drágák vagyunk Neki. Becsesek vagyunk a szemében. Annyira becsesek és annyira fontosak, hogy évezredek óta küzd értünk a történelem során. Fia pedig több mint három évtizedet szánt arra, hogy eggyé lehessen velünk. Ez nem gyorséttermi tempó, az bizonyos. Az Úr igent mond ránk, számon tart minket, és megküzd – ha kell, szenved – értünk. Hát van ennél nagyobb húsvéti örömhír?
