Nehéz ilyenkor a belépés az osztályterembe. Unott arcok, üveges tekintetek, fegyelmezetlenség fogad. Az óra eleji jelentés pillanatnyi csöndje után már a leülésnél szembesülhetek minden eddigi erőfeszítésem hiábavalóságával: megindul a csevegés. Csak a szövegbe tudok kapaszkodni, semmi másba. A bibliai teremtéstörténethez kapcsolódva olvasom Kántor Péter A teremtésről című versét: „Kerítést mázoltunk a hetedik napon, / és fütyörésztünk a hatodikon, / az ötödik napon az Úr letört, /beletápláltunk amink csak volt, mindent, / negyednapra az éhségtől vakon, / harmadnapra fenn ültünk a bakon, / a második nap csattogott a fejsze, / nőttek a házak és a temetők, / ábrákat rajzoltunk a szűz havon, / kezdtük elölről az első napon.” És megindul a tapogatózás, a szöveggel való bíbelődés folyamata. A gyerekek észreveszik a fordított teremtést, érzékelik a körkörösséget a versben. Kis segítséggel rájönnek, hogy mintha az ember léthelyzetéről beszélne a költő: a térbe és időbe zárt monoton ismétlődésekről, amelyekben élünk. Valakinek még az is feltűnik, hogy a versben mintha az embertől függene az Úr, mintha az egész teremtés a vak ember műve volna, aki a szűz hóra írja életét, hogy azután megint kerítésen kívülre kerülve folytassa a mázolást. Igen, nehéz ez a szöveg nekik. Azt sugallja, nincs kitörés a mókuskerékből.
Én pedig azt élem meg, hogy csöndesen és kimondatlanul, egyszerűen azzal, hogy tettük a dolgunkat, éppen most törtük meg a szürkeséget.
