A kopasz ágakon kóbor cinegecsapat keresgélt. Ha meg is lepte őket a hirtelen jött havazás, nem mutatták. Egy kivételével, mert egy kis kék cinegén bizony látszott, hogy megrémült. Idén bújhatott ki a tojásból, havat most látott először, és szegény mindjárt hózivatart kapott a nyakába. Először csak idegesen röpködött az ágakon, aztán gyorsan egy sűrű bokorba menekült. Mozdulatlanul ült, csak a szeme csillogott. A havazás azonban amilyen gyorsan jött, olyan hamar el is állt. Kék foltok bukkantak elő a felhők közül, és az iménti záporra már csak a fehérre változott avar emlékeztetett. Továbbvonult a keresgélő csoport, és velük tartott a kis kék cinege is. Ahogy utánuk néztem, eszembe jutott a diótörmelék, amelyet magammal hoztam. Akadt egy fél dió is, azt egy alacsony ágra kötöttem, előbb vagy utóbb biztosan megtalálják.
Nem váratott soká magára a második hózápor sem, alig egy óra múlva már újra fehér pihék táncoltak a levegőben. A szél hozta őket valahonnan, jó messziről, mert felhő alig látszott, mégis havazott. A tölgyes felől a léprigók cserregését hallottam. A pettyes mellű madarak nem vonulnak délre, és télen a sárga fagyöngy bogyóival élnek. Egyik bokortól szállnak a másikhoz, néha össze is vesznek, pedig rengeteg a fagyöngy és rajtuk a sárga bogyó, kétszer ennyi léprigónak is elég lenne. A második hózápor nem volt olyan heves, mint az előző, de jóval tovább tartott, és amikor a tölgyekhez értem, már fehér volt minden. A friss hóban lepotyogtatott bogyókat és köztük a madarak sárgára változott ürülékét láttam. A fák között szajkó repült, és talán elmélázhatott egy kicsit, mert már egészen közel volt, amikor észrevett. Rémülten fordult és hangosan kiáltott recsegő hangján. Egy távolabbi fára szállt, és onnan pislogott gyanakodva felém. A távcsövön át megcsodálhattam fekete bajuszsávját, lilásrőt begyét és mellét, szárnyán a feketébe ágyazott fehér tükör szinte világított. Mellette ott voltak azok az égszínkék tollak, amelyeket néha a vadászok kalapja mellett lehet látni.
Váratlanul érkezett a harmadik hózápor is. Erősödött a szél, szinte vízszintesen hordta a nedves pihéket, amelyek megtapadtak a kérgen, és a vaskos törzsek északi oldalát fehérre változtatták. A vágás szélén őszapók mozogtak. Nyolcat számoltam, egy összetartó család lehetett. Ezek az apró testű, hosszú farkú madárkák a tél végéig együtt járnak, és csak akkor szélednek szét, hogy párt keressenek maguknak. Egyikük néhány méternyire hintázott az ágon, apró csőrével felcsípett valamit, aztán hullámvonalban átrepült a széles vágáson. A többi egyenként követte. Hazafelé menet az erdőszélen megint láttam a cinegéket, talán ugyanazt a kis csoportot, amellyel korábban találkoztam. A fél dión egy kék cinege hintázott. Élvezettel csipkedte, és cseppet sem zavarta, hogy a szél néha megforgatta a dióval együtt.
