Az elmúlt három évtizedben bejárták Magyarország legeldugottabb kis településeit, megcsodálták a Fertő-tó különleges világát, a Zemplén dombjait, a Keleti-főcsatorna és a Tisza mentének élővilágát. A Szűzanya mindig kiterjesztette föléjük a kötényét: mindig akadt valami jó táborhely, egy romos kulcsosház, egy plébánia udvara, egy olcsó kemping vagy egy jóindulatú vállalkozásvezető, aki a viharos időben – meggyőződve a „betolakodók” jó szándékáról –, a tojáskeltető üzem meleg oldalhelyiségében engedte megszárítkozni az elázottakat – de ilyen is csak harminc évben kétszer fordult elő.
Szent Péter általában mindig gondoskodott a ragyogó meleg időről, néha fölös mennyiségben is… Ez most jól is jött, hiszen az indulás a börzsönyi túrára éppen a júliusi nagy vihar napjára esett. De az időközben már a hetvenedik évét taposó túravezető az évtizedes gyakorlat s az égiekkel való jó viszony alapján ezúttal is sikeresen vezette a csapat útját. A résztvevők kora a hét és a hetven között szóródott, s aki csak rövidebb ideig tudott csatlakozni, az is mindig megtalálta őket. Hát, van a civilizációnak és a globalizációnak jó oldala is, például egy működőképes mobiltelefon. Drégely vára volt az egyik célpont. A meredek kaptatón a fiatalabb „hordatagok” segítették a felmászáskor a nehezebb csomagok cipelését az öreg Főnöknek, s szerencséjükre épp egy olyan tanár csoportjához csapódhattak, aki lelkes szavakkal mesélte Szondi hőstettét. Hogy valójában Nógrád, a fő vár eleste után, amelyben ezerötszáz ember nem tudta magát tartani Ali basa tizenkétezres seregével szemben, a maroknyi várvédők választhatták volna a megadást a szabad elvonulás fejében. De Szondi a maga százötven főt sem elérő csapatával mégis ellenállt. Ritka madár manapság az olyan ember, aki szívből átérzi, hogy csak azért érdemes élni, amiért meghalni is érdemes. Hosszú, forró a nyár. Az ember mégis felüdül egy-egy lélekemelő, szép élmény hatására.
