Páratlan esemény, mely egy egyedülálló, sokkal magasztosabb történelmi eseményt készít elő: a feltámadást. S ez az esemény kilép a történelem síkjából, hiszen természetfölötti esemény is. A három kiválasztott apostol már előre megerősítést nyer hitében: a szenvedés, a kereszthalál nem a végső állomás lesz Jézus életében. A mennyei Atyának határozott és minden elképzelésünket felülmúló terve van az ő Fiával. S hogy arra vonatkozóan is bátorítást kapjunk, hogy a földi élet utáni dicsőség részese nemcsak az Istenember lesz, hanem mindenki, aki Isten akaratát keresve él, íme, megjelenik a két fontos ószövetségi szereplő: Mózes és Illés. A megváltás rájuk is kiterjed, ők sem üdvözíthetik magukat. De mutatják: van örök élet, az ember lelke halhatatlan, s Isten mindannak a jónak teljességét készíti számunkra az ő Országában, amelyből egyszer-egyszer már ízelítőt is kapunk tőle földi életünk során is. Nekünk is fel kell mennünk Jézussal egy „magas hegyre”: meg kell küzdenünk az üdvösség felé vezető úton ránk leselkedő kísértésekkel, reményvesztettséggel, olykor kilátástalannak tűnő küzdelmekkel. De Jézus maga fog velünk jönni, erőt adni, bátorítani, értelmet adni az értelmetlennek látszó nehézségeknek, felemelni, ha elbukunk, s gyógyítani az elesésekből származó sebeinket. Ott lesz velünk mindvégig, míg fel nem érünk, s nem részesülünk az örök dicsőségből. A nagyböjti idő is hasonló út. Az összeszedettség, a lemondás, a bűneinkkel és hibánkkal való komoly szembenézés időszaka ez. De mindez nem valami beteges, borúlátó, önmarcangoló vagy önkínzó magatartást kell hogy szüljön bennünk. Sokkal inkább Isten szeretetét, békéjét kell hogy megtapasztaljuk közben. Az első lépést nekünk kell megtennünk: ne halogassuk a megtisztulást, az Istennel való kiengesztelődést. Ha ezt megtesszük, atyai szeretetével, békéjével, erejével és a Lélek világosságával kísér majd minket a nehéz úton, hogy a „csúcson”, húsvét ünnepén tiszta emberszívben lakó, igaz, mennyei örömmel ünnepelhessük a „szeretett Fiú” győzelmét.
