A zenetanulás azért üdvös, mert életiskola. Amikor hegedülni tanultam, szerettem volna mindjárt szép dallamokat játszani, szállni a magasban. De nem úgy van az. Először ahhoz, hogy szépen tudjunk énekelni vagy játszani, meg kell tanulnunk skálázni. A skála szó lépcsőt jelent. Meg kell tanulnunk hangról hangra lépcsőt járni. Kezdetben ez a skálázás nehezünkre esik. Szeretnénk elkapkodni, elnagyolni. A dallamos kottára sandítva el is hagyogatjuk. Az eredmény: szánalmas. Először azt is hisszük, hogy a skála csak a kezdőknek kell. Aztán kiderül, hogy a legnagyobbak sem képesek nélkülözni, napi gyakorlásaiknak is ez a kezdete. Amint megtapasztaljuk a hasznát, és belátjuk – épp a nagyok példáján – , hogy a skálázás nem a kezdők kínzatására találtatott ki, akkor ez a gyakorlat kezd a zenélés boldogságának részévé válni. Már benne van a szépség reménye. Már nem sietjük el, ezért a hangok életre kelnek, s úgy halljuk, hogy egyetlen hang tiszta kizengetésével együtt zeng a többi hét is. Azon is elcsodálkozunk, hogy a skála nyolcadik hangjával visszajutunk a kezdőhangra, de úgy, hogy az már nem lent a mélyben, hanem fönt a magasban szárnyal. Ahogy Jézus tanításában a nyolcadik boldogság visszatér az első boldogsághoz, ugyanazt az ajándékot – a mennyek országát – kínálva, de az mégsem ugyanaz a boldogság. Itt már fölérünk „az Úr hegyére”, a legmagasabb csúcsra, a Golgotára. A „lelki szegénység”, a kiüresedés eljut a teljességig, a testi-lelki szenvedés teljességéig, a „megalázta magát és engedelmes lett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig” (Fil 2,8) csúcsáig, a szeretet csúcsáig. Mindazok ott vannak ezen a magaslaton, akik az ember teremtése óta a „nem bírom tovább” szenvedésükkel bizalommal Istenhez fordultak, s ezzel eggyé váltak a nyolcadik boldogság szenvedő szolgájával, Jézussal. Ők már részesei az újjáteremtés, az újjászületés, az új kezdet, a föltámadás, a nyolcadik nap örömének. „A szentek a Szentírás igazi értelmezői” – írja XVI. Benedek Názáreti Jézus című könyvében. A nyolc boldogság megértéséhez és megéléséhez különösen is szükségünk van a szentek példájára. A pápa említett könyvében Assisi Szent Ferencre irányítja a figyelmünket, aki az első boldogságot „a legsűrítettebb formában tette emberi egzisztenciává”, s aki a „legbensőbb megnyílás volt Krisztus felé, akihez – a stigmák tanúsága szerint – teljesen hasonult, és mint újjászületett egészen Krisztusból és Krisztusban létezett” (78,79. lap). A boldogságok egymásból következnek, és egymásban hangzanak. A sorrend nem esetleges. Ezt Assisi Szent Ferenc életpéldája jól mutatja. Azzal, hogy ő az értünk szenvedő Jézusnak kijáró öleléssel fogadta a leprást, vagyis irgalmasságot gyakorolt (ötödik boldogság), kitárult, megnyílt, megtisztult a szíve, a szeme. Ujjongó örömmel látta meg a teremtés csodáiban Isten szépséges, szerető jelenlétét (hatodik boldogság), s aki ilyen gyönyörű ajándéknak látta a világot, nem tudta elviselni, hogyan lehet benne gonosznak lenni, háborúskodni, nem tudott nem béketeremtő lenni (hetedik boldogság). Jézus a tanítványaival van a tanítás hegyén. Tanuljunk tőlük!
