Nem vár arra, hogy hozzá menjenek, ő megy utánuk. A titok városából a kisszerűség városába, a Golgota, a feltámadás városából a félénkség és kiábrándultság lakhelyére. A Feltámadott vigasztalja tanítványait, de nem vigasztaló szavakkal. Ő gyakorlatias, megmutatja, hogy a sötét órákban is van világosság. Jézus feltámadt testén is megmaradnak a szenvedést bizonyító sebhelyek, de már átragyog rajtuk a feltámadás fénye. Mi szeretnénk, ha Isten könnyen, gyorsan gyógyítaná életünk sebeit. Ő pedig sokszor nem megszünteti azokat, hanem segít meglátni, hogy azokon is át tud ragyogni a feltámadás fénye. Tehát új látásmódra, az addigi viszonyulásom megváltoztatására hív.
Jézus megérti a tanítványok késedelmes szívét, együtt érez velük, de felrázza, ha kell, sokkolja őket. Ez a vigasztalás néha nagyon nehéz. Könnyebb sajnálkozni valakin, megígérni, hogy majd imádkozom érte, mintsem a gondolkodása, viszonyulása megváltoztatására bátorítani. A keresztre feszítés nem a kudarc jele, hanem a gondviselés része, amiről a próféták is beszéltek. Ez is vigasztalás. De ő nemcsak vigasztal, bátorít, hanem kinyilvánítja az Atya végtelen szeretetét is. Jézus megadja a szükséges jelet, de nekik kell eldönteniük, hogy akarnak-e hinni benne, és persze, hogy eközben lángol-e a szívük. Ez a fajta vigasztalás azonban mindig küldetéssel is jár. Jézus öröme nem az olyan emberé, aki visszanyerte egészségét, nem a győztes hős öröme. Ez mély istentapasztalatból fakadó természetfeletti öröm. A tanítványokon úrrá lett a félelem, teljesen zavarodottak. Fel sem ismerik Jézust, hiszen a saját fájdalmukkal, könnyeikkel való foglalkozás megakadályozza őket ebben. Ahogy József Attila írja: „Isten itt állt a hátam mögött, s én megkerültem érte a világot.” Itt állt, és nem vettem észre. Amikor távolodnak a szent várostól, szomorúság, zavar, levertség jellemzi őket, s nagy a kontraszt, ahogy visszafelé indulnak: örömmel, lángoló szívvel sietnek. Nem az ő erőfeszítésükön múlt a változás. Olyan nehezen hisszük el, hogy életünk gödreiből nem a saját erőnkből kell kimászni, hanem Isten ingyenes ajándéka révén, amely új életet, új látásmódot ad.
Mi is oly régóta járjuk emmauszi utunkat, és nem ismerjük fel őt, aki mindvégig mellettünk halad. Egymás mellett ballagunk, telve keserűséggel, reménytelenséggel, sebekkel, de ma újra asztalához ültet bennünket, megtöri a kenyeret, megnyitja szemünket, hogy újra felismerjük őt, mint életünk társát. Életünket új látásmódba helyezi, hogy ne csak a fájdalmakat lássuk, hanem vegyük észre az Atya szüntelen munkálkodását, csodáit az életükben. A vele való találkozás egyben küldetés is. Ha a feltámadás tanújává válok, akkor már nem élhetek nélküle, nem folytathatom tovább emmauszi utamat, mert küldetést kaptam, hogy elmondjam enyéimnek Isten csodás tetteit életemben.
