Tudja, mi az erőtlenség, a tehetetlenség. Jézus tudja. Szeretetében elveszített minden páncélt. A szív védtelen mezítelenségében síróvá lesz a sírókkal, és lelke mélyéig átjárja a gyász, és megrendíti a halál brutalitása. Amikor barátjának, Lázárnak a halálakor a nővérek, Márta és Mária szemrehányást tesznek neki: „Ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem” (Jn 11,21), a szemrehányást nem elhárítja, hanem magára veszi, és szívének megrendültségében minden tehetetlenségét ahhoz emeli, az elé tárja, akiről tudja, hogy mindig meghallgatja, és akiről azt is tudja, hogy meghallgatásában nem tehetetlen, hanem minden kigondolhatót felülmúlón mindent megtehet: „Abba! Ó, Atyám! Minden lehetséges neked” (Mk 14,36).
Jézus megrendül a rá váró szörnyűségek tudatában: „Most megrendült az én lelkem” (Jn 12,27). Rettegve és gyötrődve (Mk 14,33) gyermekien könyörgőre fogja. Könyörgésében először a kevesebbet kéri: „Atyám, ments meg ettől az órától engem (Jn 12,27), ments meg engem e pohártól” (Mk 14,36). Majd épp az imádság erejében lesz képes a nagyobbat kérni, a többet: „Ezért az óráért jöttem! Atyám, dicsőítsd meg a te nevedet! (Jn 12,27-28) Legyen meg a te akaratod! (Mt 6,10). Ne az én akaratom, hanem a tied legyen” (Mk 14,36).
Az Atya akarata, hogy Jézus megmutassa őt, láthatóvá tegye (Jn 14,8-9) végtelen szeretetében, amely védtelen szeretet. Teljesítve küldetését a Fiú visszatér az Atyához, ott ül az Atya jobbján, „keblére hajolva” (Jn 1,18). Ez a Fiúnak, az Egyszülöttnek a fenntartott helye. Egyetlen hely. Ezt az egyetlen helyet osztja meg a megdicsőült Emberfia azokkal, akik hisznek benne, akik befogadják őt (Jn 1,12). Elfogadják a tőle kapott küldetést, hogy megmutassák őt, az Atyától kapott és viszonzott szeretetében. Ők hatalmat kapnak arra, hogy a Fiúval fiakká, Isten gyermekévé legyenek. Ők küldetésük súlyától megrendülve kiáltják, mert kiálthatják Jézussal: „Abba! Ó, Atyám!” Küldetésük a szeretet védtelenségében állandó oltalomra, a Szeretetre szorul.
