Szentírás-magyarázat: A szeretet balga bölcsessége – Húsvét ötödik vasárnapja – Jn 14,1–12

Bíró, aki előtt reszket a föld. Megfeledkezünk arról, hogy amikor Isten közel jött ehhez a világhoz, amikor megmutatta az arcát, önmagát, amikor egy ragyogóan tiszta emberi életen keresztül önmagát ajándékozta a világnak, akkor egyáltalán nem volt hatalmas. Istállóban született, jászolba fektették. Harminc éven át észre sem vette a világ, hogy már köztünk van. Alázatosan érkezett. Amikor a keresztje alatt botladozott, nem volt erős. Hagyta magát megölni. Kicsoda az Isten, aki így akart emberré lenni? Aki gyönge, védtelen gyermekként akart megszületni, aki meg akart halni értünk? Talán túlságosan hamar ráhúzunk Istenre előre gyártott filozófiai fogalmakat, hogy ő végtelen, abszolút, mindenható, mindentudó… Azután pedig mellékesen hozzátesszük, hogy az az Isten, akit mi ismerünk, akiről tudjuk a tulajdonságait, még emberré is lett, még meg is halt értünk. Fordítva kellene eljárnunk. A történelem nagy középpontjából kiindulni, onnan, ahol Isten átvérezte a történelem szövetét (Pilinszky János), ahol megmutatta nekünk az arcát. Krisztusból kellene elindulni, az ő arcára tekinteni, és újból megkérdezni, hogy kicsoda is az Isten, aki így akart, így tudott emberré lenni?

Isten mindenhatósága nem azt jelenti, hogy ő akármit megtehetne. Nem teheti, nem teszi meg azt, hogy a kétszer kettő öt legyen: semmit sem, ami értelmetlen, mert ez lényével ellenkezne. Éppen így Isten nem pusztíthatja, nem pusztítja el a teremtményeit, akiket örök szeretettel alkotott és fenntart – lényével ellenkezne ez. Isten hatalma nem olyan, mint egy tank, amely végiggázol a világon. A Biblia megdöbbentően más hasonlatokat mond az Istenről. Ezt olvassuk: „Az ajtóban állok és kopogok” (Jel 3,20). Isten bebocsátást kér. Nem töri ránk az ajtót. Szabadnak, önállónak alkotta a világot, és főként az embert. Nem késznek teremtette a dolgokat. Azt akarta, hogy az élet maga keresse meg a maga formáit egy hatalmas vajúdás, küzdelem során. Az embert sem késznek teremti. Önállónak alkot minket, akik magunk írhatjuk meg az élettörténetünket a tetteink által. Isten tiszteletben tartja a teremtményeit. Végtelenül hatalmas az Isten. Ám az ő hatalma nem az erőszak, hanem egyedül a szeretet hatalma. Krisztus szavai, amelyeket a szeretetről mond – „Ne szállj szembe a gonosszal! Ha megütik a jobb arcodat, tartsd oda a másikat is! (Mt 5,39)” – ezek a szavak mindenekelőtt magára Istenre igazak. Isten nem harcol. Képtelen arra, hogy üssön. Mást sem tesz a világtörténelem folyamán, mint az arcát, a szeretetét kínálja oda nekünk. Akkor is, ha százszor arcul ütjük, ha tönkretesszük a gyönyörű világot, amelyet alkotott.

Persze Isten maga az igazság is. Az ő teremtett világában rend uralkodik. Ha pedig az ember ezt a Teremtő által létrehozott, gyönyörű és objektív rendet, a kozmosz, az élővilág és az erkölcsi élet rendjét nem veszi figyelembe, akkor ez a rend maga fogja az embert elpusztítani, akkor az ember falba ütközik. Szent Pál nem fél kimondani, hogy Isten látszólag gyenge: „Isten gyengesége erősebb az embereknél. Isten balgasága bölcsebb az embereknél" (1Kor 1,25). A vasárnapi evangélium mondata: „Aki engem látott, látta az Atyát”, arra szólít fel minket, hogy Krisztus arcára nézzünk, a Megfeszített véres arcára, és benne fedezzük fel az Atya igazi arcát. Az ember Isten képmása. Akkor leszünk boldogok, az életünk akkor teljesedik ki, ha egyre inkább hasonlóakká válunk Istenhez. Sokszor csak a szenvedések, a saját gyengeségeink vezetnek el oda, hogy megtanuljuk a szeretet gyöngeségnek látszó erejét, balgaságnak látszó bölcsességét. Egy fogyatékos-olimpián történt… Egy szellemileg sérült fiú indult futó számokban. Remekül futott, nagyon szeretett nyerni. Amikor a célba ért, mindig nagyokat ugrott, és kiáltozott. Az előfutamokat magasan nyerte. Aztán következett a döntő futam. Eléggé rosszul rajtolt, de utána teljes erejéből futott, sorra hagyta le az előtte levőket. Lehetett látni, hogy megint ő lesz az első. Amikor az utolsó fiút előzte, aki még előtte volt, annak a másiknak összeakadtak a lábai, nagyon csúnyán elesett. Ez a fiú futott, futott boldogan, aztán egyszer csak megállt. Visszament a társához, felsegítette. Aztán együtt mentek be a célba utolsónak. A stadionban mindenki felállt és megtapsolta. Egészségesek olimpiáján ilyesmi nem szokott történni. Az a beteg viszont tudta, hogy mit jelenthet ott feküdni a porban. Mi az a tehetetlenség és a szégyen. Sokszor csak a szenvedés tanít meg arra, hogy átérezzük mások fájdalmát, hogy a vállainkra vegyük mások terheit.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..