Sok idős embertől halljuk: „Én nem tudok már örülni semminek, semmit sem ér az ember, ha beteg és öreg.” Sok ember mintha a vadgesztenyére hasonlítana: először virágzik, de aztán idővel kiereszti tüskéit, és szúróssá válik. Ugyanakkor vannak gyönyörű öregek is. Kórházban járva találkoztam egy idős, beteg asszonnyal, aki ragyogó arccal mondta: „Már negyven éve vele élek, vele járok.” Miközben mondta, látszott rajta a mennyország boldogsága. Gyönyörű volt. Majd hozzátette: „Tudja, Istent kell meglátnia bennem.”
Teréz anya mondta egy előadásában: „Nem a lepra a legsúlyosabb betegség, hanem ha valaki azt érzi, hogy ő már fölösleges.” Az idős és a fiatal nemzedék között gyakori a feszültség. Az idősek sok tapasztalat birtokosai, és bizony elkeserednek, ha mellőzik őket, pedig ők jobban tudják a dolgok menetét. Ez időnként erőszakossá teszi őket, megpróbálnak segíteni a fiatalabbaknak, akik ezt dolgaikba való beavatkozásként érzékelik. Az idős, beteg emberek úgy érzik, nélkülözhetetlenek, mégis mellőzik őket. Bizalmatlanná, sértődékennyé válnak, s egyre inkább régi emlékeikbe temetkeznek. A gyermekkor és az idős, beteg életállapot között sok hasonlóság van. A gyerek sír, követelőzik, nem járul hozzá a háztartáshoz, nincs haszna, ennek ellenére örülnek neki. Az idős, beteg ember is gyakran hasonlóképpen viselkedik, vele szemben azonban kevésbé vagyunk türelmesek, elnézők.
Egyikünk élete sem véletlen: Isten senkit nem felejt itt a földön. Amíg élünk, küldetésünk van. Az idős, beteg életszakasz az életszentség utolsó simításainak ideje. Lehet, hogy nem kérik ki a fiatalok az idős ember tanácsait, ő mégis sokat segíthet nekik életpéldájával: azzal, miként kell és lehet viselni a test gyengeségét, miként kell hordozni a terheket. Mert a fiatalok nem lesznek mindig fiatalok… Az idős ember feladata nem az, hogy irányítsa felnőtt családtagjainak életét, hanem hogy a szeretet légkörét árassza maga körül. Egy ismerősöm így dicsérte meg anyósát: „Anyuka, olyan jó magához hazajönni.” Az idős, beteg embernek két szót semmiképp sem szabad elfelejtenie: „kérem” és „köszönöm”. Ezeket a szavakat ugyanakkor még idejében, gyermekként, felnőttként kell megtanulni. Az élet délutánján nem élhetünk a délelőtti program szerint. Időskorban egyre inkább meg kell tanulni hálát adni mindenért.
Meg kell tanulni megfelelően viszonyulni a betegséghez, az öregedéshez. Ezek együtt járnak az élettel. Martin Buber írja: „Nagyszerű dolog öregnek lenni, ha nem felejtettük el, hogy mit jelent újrakezdeni.” – Ha valaki csak kényszerből öregszik, az a fájdalmas folyamat lényének deformálódásához vezet. Természetes, hogy felmerül bennünk a kérdés, lesz-e, aki gondoz minket, amikor kiszolgáltatott állapotba kerülünk? A születéskor is szükségünk volt gondozásra, a legtöbb esetben befejezni sem tudjuk az életünket valakinek a gondozása nélkül. Ha tudunk hinni az ingyenes szeretetben, minden nagyobb nehézség nélkül el tudjuk fogadni a szeretetet – a viszonzás kényszere nélkül.
