Lényeges, hogy nem a hírnevet jelöli, amikor Jahve (Isten) dicsőségéről ír, hanem Isten fenségének, hatalmának, szentségének ragyogását, kisugárzását, tehát valójában magát Istent, aki csodatettei, teremtő és megszabadító műve által megnyilatkozik. Jézus életében is feltárul, felragyog Isten dicsősége: születésétől a megkeresztelkedésen és színeváltozáson a feltámadásáig „epifániáknak” vagy istenjelenéseknek lehetünk tanúi. Isten dicsősége felragyogott Jézus Krisztus arcán. Főleg a szenvedés idején, amikor eljön az „órája”, az Atya megdicsőíti őt: a kereszten felmagasztaltatva már megvalósul megdicsőülése, ez „pászkája”, átmenete a halálból a teljes életre, átmenete az Atya dicsőségébe.
Szent Iréneusz egyházatya gyakran idézett mondása: „Isten dicsősége az élő ember.” Istent nem azzal dicsőítjük meg, ha az embert megalázzuk, elnyomjuk, hogy Istennek engedjük át a teret, hiszen Isten azt akarja, hogy legyünk, hogy kiteljesedjünk, hogy a jóság és a szeretet gyümölcseit teremjük. Jézus azért jött, hogy életünk legyen, és minél bőségesebb legyen. Ő az élet forrása, Szentlelke életadó Lélek: szívünkbe árasztja az isteni szeretetet, hogy aztán a testvéri szeretetben teljesedjék be, illetve bontakozzék ki már megkezdett isteni életünk. Gratia est semen gloriae, azaz a kegyelem a dicsőség magva. Ahogy ismét csak az egyházatyák tanítják: „Tegyetek mindent Isten dicsőségére!” Ez utóbbit így is fordíthatjuk: igyekezzetek mindennapi cselekedeteitek során Isten iránti szeretetből mások, testvéreitek javát keresni, szolgálni a legkisebbeket is, akikkel Jézus azonosítja magát. Azzal dicsőül meg az Atya, ha a szeretet gyümölcseit teremjük.
„Mindent Isten nagyobb dicsőségére!” A latinból képzett mozaikszóval: OAMDG: ez a Szent Ignác-i alapelv, a jezsuiták mottója, amely minden keresztény életelve lehet. A „nagyobb" az ignáci magist jelöli, egy bizonyos dinamizmust a lelki életben. Azt keressük, ami jobban megfelel Isten akaratának, ami inkább tetszésére van. Tehát túllendülünk – legalábbis a vágyban – a parancsolatok „alsó határán”. Persze, a nap végén mindig megállapítjuk, hogy kevesebbet valósítottunk meg, mint amit a jó szándék megcélzott. Keressük a jobbat, igazabbat, hitelesebbet Isten kegyelmével, de mindig be kell vallanunk törékenységünket! Könyörgünk az Úrhoz, aki az akarást és a cselekedet véghezvitelét is műveli bennünk, hogy erősítse botladozó akaratunkat, segítse kibontakozni bennünk a megkezdett örök életet, amely Isten nagyobb dicsőségét sugározza szét környezetünknek, és a növekvő élet az öröm forrása lesz. Így leszünk igazán az „örömhír” tanúi.
