A legnagyobb bajban azért mégiscsak az írástudók vannak. Kezdettől a történet végéig – mintegy a maguk foglyaként – ülnek meredten a maguk emelte siralomház maguk gyártotta kalodájában. Ítélkeznek, vádolnak. A vád: istenkáromlás. Az ítélet: halál. Ez ül ki az arcukra.
És mindez azért olyan szembetűnő, mert amúgy itt minden élő, eleven, senki és semmi nem marad mozdulatlan. Még a ház teteje is kimozdul a helyéről, hogy szabad utat engedjen a leereszkedő hordágynak. A rajta fekvő, testileg-lelkileg bénult és alélt beteg Jézus első szavára életre kel, maga lesz az életelevenség.
Hálaadása – az engedelmessége. Ebben az engedelmességben nyilvánul meg gyógyulása. Új teremtménnyé lett. Jézus, aki az Atya irgalma, kimondja a kegyelem újjáteremtő szavait, hogy „megbocsáttattak a te vétkeid”(Mk 2,5), nincsenek, megsemmisültek. Nincs a te konok, ítélkező, vádló ellenszegülésed, mely megnyomorított, lebénított, „paralütikosszá” (ez betegségének görög megnevezése) tett. E gyógyítástörténet úgy áll előttünk, mint egy teremtéstörténet. „Akkor ezt mondta Isten: Legyen világosság! És lett világosság…” (Ter 1,3-30). „Mondom neked – hangzik Jézus szava -, kelj föl!… Az pedig fölkel; Vedd ágyadat!… Ő pedig azonnal felvette az ágyát. Menj haza!… Ő pedig kiment mindenki szeme láttára” (Mk 2,11-12). És megpezsdül körülötte az élet. Hirtelen kitavaszodik, minden ujjong és énekel, Isten dicséretét zengi. Csak az írástudók ülnek továbbra is halálra meredten.
Mindez azzal az emberrel történik, aki maga képtelen Jézushoz jönni. Arra is képtelen, hogy könnyek között kérje bűnei bocsánatát (Lk 7,38), vagy hogy könyörögjön a gyógyulásért, amint könyörgött a jerikói vak (Mk 10,52), vagy a vérfolyásos asszony (Mk 5,34). Ők hallhatták könyörgéseik jutalmául Jézus bátorítását: „Hited megmentett téged.” De ez az ember hit- és imaképtelen.
Jézus azt mondja, hogy „aki hozzám jön, nem taszítom el” (Jn 6,37), de úgy tűnik, hogy azt sem, akit kitartó, eleven, alázatos és minden áldozatra kész hittel mások hoznak Jézus elé, hogy könyörögjenek érte, megmentéséért. Jézus a legnagyobb dicséretben részesíti azok hitét, akik mint önmagukért, úgy könyörögnek, sírnak azokért, akik erre képtelenek (Mt 8,10; 15-28).
A négy frissen meghívott apostol szíve most egybedobban Jézus szívével, amikor tehetetlen barátjukon segíteni akarva nem ismernek akadályt. Jézus sem ismer. A kereszttel vállalja értünk a bűn fojtó, bénító iszonyatát, súlyát, hogy nekünk „könnyebb” legyen, hogy megszabadítson e súlyoktól, és új életre támasszon. Az írástudóknak, a vádlóknak is ő lesz a megváltójuk, majd ha összeroppannak ítélkezésük iszonyata alatt. Csak őrá számíthatnak, vádlottjuk lesz a pártfogójuk. Elviselhetetlen, üdvözítő megszégyenítés.
Jézust követni – miként? Ahogy a négy apostoltól látjuk. Hordozni imában, önfeláldozó szolgálatban Jézushoz azokat, akik maguktól ima- és járóképtelenek. A siker nem Jézuson múlik.
