A megye így már jó ideje magáénak vallja őt. S ő is a megyét. Talán csak az érdeklődő idegennek tűnik fel, hogy itt bizony különböző dolgok váltják egymást. De azok úgy kapaszkodnak össze, hogy semmi hiba ne legyen abban, ha az ívelő dombok egy csapásra síksággá lankadnak, a hosszú szőlősorok paprikafüzérré alakulnak, a német ajkú (ma már inkább csak német nevű) lakosság magyarra, illetve magyar nevekre változik, s a katolikusok számukat tekintve kisebbségbe kerülnek a református atyafiak mellett.
Nincs vita hát afelől, hogy ez az ízig-vérig alföldi falu mégis a dimbes-dombos Tolna megyéhez tartozik. Ahogyan afelől sincs, hogy mint minden, akár Dunán inneni, akár Dunán túli kis- és nagytelepüléshez hasonlóan Bogyiszló is ugyanazokkal a gondokkal küzd. Az önmagában takaros és szép falunak is megvan a maga szegényebb fele, cigánytelepe. S természetesen ez a telep sem mutat egységes képet. Hiszen lakói közt vannak, akik nagy szorgalommal, rendezett portával és tisztes megélhetéssel bírnak. Akiknek fontos, hogy gyermekük gimnáziumba, főiskolára járjon. S vannak olyanok is, akik a saját, illetve a társadalmi berendezkedés hibájából és bűnéből segélyből és munka nélkül tengődnek, kallódó gyerekeikre tovább örökítve a céltalanság és a szegénység átkát.
A cigánysággal kapcsolatos nehézségek régóta léteznek. A különbség annyi a tíz-húsz évvel ezelőtti állapotokhoz képest, hogy ma már lehetetlen kikerülni őket. Főként azok nem sétálhatnak csukott szemmel, akik a Bogyiszlóhoz hasonló méretű falvakban élnek. És közülük is leginkább azok nem, akik tanításra, netán hittantanításra adják a fejüket.
Így van ezzel Koncz Ádám katolikus hitoktató is, aki néhány esztendővel ezelőtt lépett be a bogyiszlói általános iskolába. Nyomban szembesült a ténnyel, amely szerint kis hittanosainak a fele, vagy majdnem fele bizony cigány lesz. Csillogó fekete szemű, érdeklődő, de vásott kölykökkel találta magát szemben. És biztos volt abban, hogy a következő években a cigány gyerekek száma apadni nem, de nőni fog, mint ahogy abban is, nem lesz könnyű dolga velük. De azt is tudta, valamit tenni kell velük, értük, de semmiképpen nem ellenük. Évek óta járja a falut, piros kisbuszával szedi össze a gyerekeket (nem cigányokat is), viszi-hozza őket a vasárnapi misére. Szinte már a faluképhez tartozik. Hamar felismerte, hogy az egyik út a cigánysághoz a saját maguk számára is sajnos egyre inkább elfeledett kultúrájukon keresztül vezet. Mivel a bogyiszlói cigányság a beásokhoz tartozik, és bár a nyelvet már csak az idősebbek beszélik, beás nyelven is megtanította hittanosainak az imádságokat. Nem megy már csodaszámba hát, ha a fejkendős, magyar népviseletben járó idős bogyiszlói asszonyok mellett a fiatalságot jobbára cigány gyerekek képviselik.
A hitoktató sokévi küzdelme és olykor szélmalomharcnak is beillő munkájának egyik gyümölcse idén májusban beért. Szüretelni természetesen még korai lenne. Ha lehetséges egyáltalán a pedagógia és a pasztoráció területén valaha is szüretről beszélni. De a múlt hónap egyik szombatján talán ő is megfeledkezhetett a múltbéli és a még várható nehézségekről. Május 23-án délelőtt beás és magyar nyelvű szentmise volt a bogyiszlói templomban. A meghívott lelkipásztor az olvasóink által is ismert Lankó József, „Pufi” atya volt, a kizárólag cigányok lakta baranyai falu, Alsószentmárton papja. Lankó József – saját tapasztalatai alapján is – a megfelelő közeledés hiányában látja a cigányság és velük együtt a többi nem cigány, de a társadalomról ugyancsak leszakadó, vagy már le is szakadt rétegek felemelésének kudarcát. Meglátása szerint egy faluban, de akár egy vidéki kisvárosban sem működnek már az úgynevezett polgári, katolikus nevelés merev és sokszor a valós élettől távol álló módszerei. Ahogyan természetesen baklövés az is, ha vidéken cigány gyerekeknek vagy a hozzájuk hasonló sorsú magyar gyerekeknek Waldorf-iskolát hoznak létre. Szerinte elsősorban szerzetesekre, valódi misszionáriusokra van szükség, akik ki mernek lépni a kolostor vagy a plébánia falai közül. Hívei közül is sokan eljöttek. Többek között az ottani óvoda vezetője is, aki által betekinthettünk egy cigány falu és intézmény életébe.
A liturgia énekei szintén beás és magyar nyelven szólaltak meg. A zenekar egy székesfehérvári, kizárólag magyarokból álló, de cigány zenét játszó tagokból állt. Közülük az igen tehetséges gitáros, Harmat Dávid gyerekkorának nyári szünidőit a már említett Alsószentmártonban töltötte. Ott szívta magába a cigány zenét és kultúrát. Ez olyannyira sikerült, hogy profi, népzenét játszó cigányok is elismerik tehetségét és játékát. Magyarokból álló Lasho Lecsó (Jó Lecsó) nevű zenekaruk elsősorban az együtt zenélés örömének a forrása, másodsorban pedig a magyarokat és a cigányokat összekötő híd. Nekik köszönhetően a bogyiszlói cigányok talán életükben először énekelhettek együtt cigány nyelvű imádságokat, de talán még a Zöld az erdő, zöld a mező kezdetű saját beás himnuszukat is.
A templom zsúfolásig megtelt azon a délelőttön. Megilletődött és meghatott arcokat lehetett látni. Talán maguk sem hitték, hogy az a mise elsősorban értük volt. A történetnek azonban itt koránt sincs vége. A java valószínűleg még csak ezután kezdődik. Gond, nehézség, konfliktus, bizalmatlanság innen is, onnan is biztosan lesz majd. A mesebeli sikertörténeteknek nem az ilyesfajta hely a terepük. Bogyiszlón (is) dolgos és nehéz hétköznapokkal telik az élet. De innentől kezdve talán több lesz az ünnep és a bizalom. S ahogy azon a tájon megfér egymás mellett domb és síkság, szőlő és paprika, sváb és magyar, katolikus és református, úgy fér meg egymással (ahogyan évszázadokon át megfért) cigány és magyar.
