Hogy eljussunk a világ végső határáig

A huszonhét püspöki konferencia képviseletében érkezett negyven részvevőt Birminghamben az oscotti St. Mary’s College rektora fogadta – éppen azon a napon, amikor Ferenc pápa bejelentette, hogy szentté avatja Boldog John Henry Newman bíborost, aki itt részesült a bérmálás szentségében, és itt mondta el 1852-ben szentbeszédét „a második tavaszról” abból az alkalomból, hogy Angliában helyreállt a katolikus hierarchia. A megbeszélések középpontjában az Egyház hierarchikus és karizmatikus dimenziója közötti kapcsolat állt.
Miután a megjelenteket köszöntötte Edward Joseph Adams nagy-britanniai apostoli nuncius, Bernard Longley birmin­ghami érsek és Vincent Nichols bíboros, westminsteri érsek, az Európai Püspöki Konferenciák Tanácsának (CCEE) alelnöke, a megbeszélés témáját Martin Michalíček, a CCEE főtitkára vezette be, a Hittani Kongregáció 2016-os, Iuvenescit Ecclesia kezdetű dokumentából kiindulva.
Az Egyház karizmatikus dimenziójáról Maria Voce, a Fokoláre mozgalom elnöke tartott előadást, A péteri és a máriás arc (Együtt az új pünkösd felé) címmel. Emlékeztetett rá, hogy „az Egyház hierarchikus és karizmatikus adományai koesszenciálisak: ugyanattól a Lélektől származnak, ugyanaz az eredetük és a céljuk, miközben szerepük és feladataik eltérnek”. A gyakorlatban meg kell találni a két dimenzió együttes működését: „a mozgalmaknak és általában azoknak a közösségeknek, amelyek valamely karizmából születnek, szükségük van rá, hogy benne éljenek az Egyház nagyobb közösségében, és termékeny módon kivegyék részüket a többi egyházi valósággal együtt annak életében. Ugyan­akkor a helyi egyháznak, az egyházmegyéknek és a plébániáknak arra van szükségük, hogy megnyíljanak a bennük megjelenő karizmák gazdagságára és sokféleségére.”
Koesszencialitás, ugyanakkor szinodalitás és kölcsönösség – hangsúlyozta még Maria Voce –; ezek szükségesek ahhoz, hogy kilépjünk saját szűk látókörünkből, és leküzdjük a kísértést, hogy csak a saját valóságunkat őrizgessük. „A karizmák egyházi voltának megőrzése nem azt jelenti, hogy megtartjuk őket az Egyház számára, hanem éppen azt, hogy kifelé fordulunk velük, mindegyik a saját maga jellegzetessége szerint. Nem azt jelenti, hogy mindnyájan együtt ugyanazt a dolgot végezzük, nyugton maradunk otthon, hanem azt, hogy útra kelünk különféle irányokban, mivel ugyanaz a vágy sürget, hogy eljussunk a világ végső határáig.” Végezetül, kiemelve egy Chiara Lubich, a Fokoláre alapítója számára igen kedves látásmódot, rámutatott, hogy az Egyház máriás arca az a dimenzió, amely „megtanít bennünket a valóban életadó pasztorális munkára”.
A második előadást Kevin McDonald nyugalmazott south­warki érsek tartotta – aki korábban A Keresztény Egység Előmozdításának Pápai Tanácsa titkára volt –, A karizma és az intézmény (Kérdések és horizontok) címmel. Előadása abból indult ki, amit Ferenc pápa mondott a katolikus karizmatikus megújulással kapcsolatban, igen jelentős teológiai és kulturális perspektívákat nyitva. „Ferenc pápának személyes és közvetlen tapasztalata van a karizmatikus megújulással kapcsolatban, még abból az időből, amikor Buenos Aires érseke volt, és a közeg jelentősen befolyásolja a megújulással kapcsolatos felfogását. Úgy írta le a megújulási mozgalmat, mint »az ökumenikus kegyelem sodrását«. Ez központi jelentőségű. Az ő számára a karizmatikus megújulás ökumenikus valóság és adomány – és ezt azért emelem ki, hogy már az elején jelezzem: témánknak igen világos ökumenikus dimenziója van.” A karizmatikus megújulás tehát ökumenikus kegyelem. Olyan adomány, amelyet minden keresztény megkap, vagyis egyesítenie kellene a keresztényeket, ki kellene békítenie egymással a keresztény közösségeket: „a karizmatikus megújulás integráló dimenziója abban rejlik, hogy ki-ki elismeri kölcsönösen a másik adományait, és éppen ez az, ami miatt a világ békéje felé vezető dimenzióról beszélhetünk. És ez, természetesen, Európában épp­úgy igaz, mint a világ bármely más részén.”
Kevin McDonald elemzésében a Iuvenescit Ecclesia a II. vatikáni zsinatra és a zsinatot követő évtizedben megjelent egyes írásokra vonatkoztatható. Ez azt jelenti, a témát nem lehet úgy tárgyalni, hogy egyedül a Katolikus Egyházra tekintünk, hiszen amikor a karizmák kérdése kerül szóba, a látóhatár kiszélesedik. Beszédét a következőkkel zárta: „A kulcs mindenképpen a megkülönböztetés, amiről annyit szól Ferenc pápa. Az adományok megkülönböztetése az Egyházban életbevágóan fontos, ám ugyanígy alkalmazandó a megkülönböztetés szélesebb kulturális és vallási kontextusban abban a globalizált világban, amelyben élünk.”
Az ülés munkálatai ezután azzal folytatódtak, hogy a CCEE négy bizottsága (Evangelizáció és Kultúra, Család és Élet, Fiatalok, Társadalmi Pasztoráció) bemutatta az elmúlt évben folytatott tevékenységét. Bő lehetőség nyílt ezután a tapasztalatok és információk cseréjére a püspöki konferenciák titkárai között, akik beszámoltak konferenciáik tevékenységéről, és bemutatták a következő évre vonatkozó terveiket.

Forrás és fotó: CCEE
Fordította: Domokos György

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..