Lassan lépegetek, hidegen izzik a holdnegyed, zörrenő levelek neszét hozza időnként az átlebbenő szél. Nádak mellett haladok, és eszembe jut Polyák Feri, a pusztai fafaragó, akinek alföldi tanyája körül nádak bólogattak. Amikor először hívott, levelébe ennyit rejtett bibliásan: „Nem széltől lengetett nád miatt csalogatlak, itt semmi sem fenyeget, sok a határ menti kereszt, tudom, szereted…” Feri már odaátról látja esti utamat, amely életemben is esti…
Lenau meg Harsányi Lajos nádzizzenete sem hallgat verseikből a fátyolfényű hold alatt. Olykor leválik egy-egy lándzsás levél – már erőtlen nádlevél, amely a lizinkára emlékeztet, fürtös virágzatúra, amíg élt északi tájakon. Távozó-maradó növényéletek, felhőgomolyok. Hosszan nézem a közelből „kilépő” hidat. Akik építették, nevük csak fejfán olvasható. Csapkod a világ, gyűlölködik. Megéri? Az a néhány évtized? A fehér csönd felköltheti az édeni időtlenséget.
Az erdész kitekint a parányi ablakon, ajtót nyit, s közben magot szór a madáretetőbe.
– Éjfélkor itt lesz az őz is, akit (!) neveltem, aztán visszaadtam az erdőnek… Jól ideért? Nincs messze az én kalyibám, jöjjön. – Puskája, elmaradhatatlan bőrtarisznyája szögön nyújtózik. A falon könyvespolc, almáriumból kék-csillanású üveget vesz ki és két pohárkát. Igazi szilvórium, én így hívom: igaz-szilvórium, sosem csap be, ha tudja valaki, mennyi az elég. Új esztendőre koccintsunk… Kenyeret, szalonnát vág, elő- meg utóharapásnak. Egy ideig szótlanul figyeljük az üvegen át az erdőt, ahol sok-sok élet merült téli álomba. Az őz előbb érkezik, öt, hat méterre az ablaktól megáll. Kilép az erdész, köteg szénát nyalábol a tartóból, miközben az őz társa is megjelenik. Hersegtetnek, óvatosközelben maradnak. – Nagyot nőttél – mondja az erdész –, Ferus, az őz pedig figyelmes jelzésekkel mozgatja a fülét. A másik csak eszik, de mintha tudná, a szép szó neki is szól, mellyel a régi gazda neveltjét becézgeti.
A patak jégben áll, hópárta csipkézi a mogyoróbokrokat. Még egy pohárka. Politizálni nincs kedvünk, marad az erdő, annak beszédes hallgatása, és a hagyományos kályha lobogása hullott gallyaktól, tuskótól. A kapunyílás fakallantyús, a szobamennyezet gerendás.
– Morcos a nagyvilág – jegyzi meg az erdész –, de szelíd, mindig békességes az erdővilág. – Aztán viharokra terelődik a szó, fagytól üveg-törékeny ágakra, és a háznál magasodó fenyőre, amely valamelyik évben elveszítette üstökét, hasadtan áll a hóban, de nézze csak, újra gyógyult, s már hányszor nem adta fel. Nem úgy, mint az ember, aki nem szereti, ha róla beszélnek…
Nézegetem polcának könyveit, madaras, fás, virágos lapok, messze tekintő nemes vadak, és életbölcseleti kötetek is.
– Ismeri? Karácsonyra kaptam. – Vékony könyvecskét húz elő. Ne félj, ne aggódj – olvasom a címlapon. Bólintok: az újság adta ki, ahol dolgozom. – Úgy tartozik össze természet és ember, hogy Isten nem változik – mondja, miközben lapozgat. – Avilai Teréz magánya mindig magamhoz térít, ha valami megzavar. Ő meg Ferenc. Még arról a csepp őzről is a Szegényke jutott eszembe, amikor neveltem, és nevet adtam neki. A szelídség sem ismerhet határt. Ha a kor egy kicsit értené őket. Hallgassa, mit idéz ez a könyv Teréztől: „Még akkor is lehetséges igazi áttörés, amikor már számos esztendő nehezedik a vállunkra.” Megértheti, maga sem fiatal.
Kitekint a könyvből, a két őz már régen bevette magát az erdőbe, csillag is bújt a hold közelébe, az erdész pedig folytatja a „felolvasást”: „Az emberek sokszor úgy képzelik el Istent, mint valami holt elvet, amely a lét mélységeiben rejlik, s csak felfogóképességünk végső erőfeszítésével juthatunk nyomára. Istent azonban nem lehet felfogni, fogalmilag megragadni. A fogalmak holt alkotások, Isten azonban megragadhatóvá teszi magát. Ő maga műveli ezt, ő az egyetlen állandó, és ehhez hű marad. Isten élő, eleven. Nem hagyja formulákba szorítani, könyvekbe rögzíteni magát, nem lesz rituálék foglya, nem hatódik meg az aszketikus gyakorlatainktól, éleselméjűségünk sem ejtheti rabul. Nem hagyja magát a múltba zárni, nem engedelmeskedik a kiszámíthatóságnak. Egyszer csak itt van, jelen van. Együttműködik mindenütt, ahol nem rekesztik ki szánt szándékkal, ámbár lehet, hogy még ilyenkor is »játszótársunk« marad.”
– A természet rendjében ez különösen érzékelhető – néz rám meggyőzően –, nem gyönyörű játék az ennyi fehérség, a hó csillag-szőtt ruhája. S majd a bércoldal, ha nyit a tavasz, és megcsurran a beállt patakvíz. Ilyen egyszerű ez, de rengetegen süketek már a „játék-hangokra”.
– Sosem gondolt arra, hogy szerzetes legyen? – kérdezem.
– Volt idő. Arról álmodtam, hogy kolostorkert gondozója leszek, Tudja, mit jelent egy ilyen kert? Jártam egy ideig erdőmérnöki karra, meg kertészetet is tanultam, és rengeteg könyvet olvastam a misztikusoktól. Persze a „szent poézis” sem közömbös a mai napig. Manapság tán lehetnek efféle szerzetesek is…
Megébredt a hajnal, később szűkölt a fagy a napsugártól. Már régen otthon voltam, hallottam újra a nádzizegést, fülemben maradt az erdész egyszerű vallomása.
Valóban magányos? Az ő Ference, Teréze a mienk is. És Isten, akié mindannyian vagyunk.
