Az osztályban én voltam az első hivatás, ötödévre azonban már tízen jelentkeztek – idézi fel szerzetesi meghívását Tóth Ilona nővér. – A háború alatt nagyon nehéz időket éltünk át, sokat imádkoztunk az országért. Jöttek a németek, s az iskolánkban hadikórházat rendeztek be. Fél évig szünetelt a tanítás. Tömegével hozták a sebesülteket, az idősebb nővérek közül többen segítettek az operációknál. Amikor elmentek a németek, megjelentek az oroszok, és mivel mi még fiatalok voltunk, haza kellett mennünk. Így otthon éltem át az oroszok bejövetelét” – emlékszik a háború borzalmaira a nővér. Amikor megnyílt a lehetőség a visszatérésre, elöljárói levélben értesítették erről. Mivel a rendház szomszédságában volt az orosz parancsnokság, a nővérek tőlük kértek védelmet a zárda számára. Így mindennap két orosz katona felügyelt a zárdában, és annak környékén. Segítségére voltak a nővéreknek, nem engedtek be más fegyveres katonákat az épületbe. A visszatérő jelölteket apácaruhába öltöztették, így biztosították a védelmüket. – Én voltam a legkisebb termetű a többiek között, nekem már nem jutott habitus. Az elöljáró arra intett, ha orosz szót hallasz, szaladj a pincébe! Ott helyeztük el az ágyakat, a második pincehelyiségben nekünk, fiataloknak rendeztek be szálláshelyet. 1944 karácsonyán hatalmas szőnyegbombázás ért el minket, az intézetben minden ablak betört. A légnyomás szétvágta a szekrényeket, amelyek tele voltak imakönyvekkel. Összeszedtük a lapokat és a sok szentképet, ami megmaradt. A romok eltakarításában is segédkeztünk, söpörtük a törött üvegeket a folyosón. Nem tudtunk embereket felvenni a kerti munkához, ezért nekünk jelölteknek kellett kimenni szőlőt kapálni a Szent József Hajlékba, ahol emeletes villa és egy kápolna állt. A mellette lévő hegyoldalban szőlőt műveltünk, tyúkokat tartottunk, így mindenünk megtermett” – mesél a nővér a háború okozta nehéz időkről. 1947-ben a budapesti anyaházban volt a beöltözés. A rendben két évig tart a noviciátus, az első a kánoni év, a másodikban már taníthatnak is. A Szarvas Gábor úti Intézetben elsőtől negyedik osztályig, a Váci utcai rendházban ötödiktől nyolcadikig tanultak a diákok. A bizonytalanná vált helyzet miatt Ilona nővérnek már nem volt lehetősége katedrára állni. Amikor Mindszenty József bíborost elfogták, a tartományfőnöknő felajánlotta nekik, hogy aki akarja, leteheti a fogadalmat. Így két év helyett egy év és három hónap után, 1948 novemberében, a politikai helyzet bizonytalansága miatt a tartományfőnöknő felajánlotta nekik, hogy aki akarja, leteheti a fogadalmat. Így két év helyett egy év három hónap után tették le az első fogadalmukat huszonnégyen. – Eger külvárosába, később a környező falvakba jártam hittant tanítani, egészen 1950 júniusáig. A gyerekek szerettek hozzánk járni, de a tanárok mindent megtettek azért, hogy ellehetetlenítsék a munkánkat. Ha bementem a tanáriba, a kollégák elhúzódtak tőlem. Arról kellett beszámolniuk a pártnak, mit tudnak tenni azért, hogy a hittanórát ne sikerüljön megtartani. Amikor egy gyerek rendetlenkedett az órán, szóltam neki, hogy megyek, megmondom az igazgató úrnak. A gyerek visszafeleselt: ha rosszak vagyunk a hittanórán, jó bizonyítványt fogunk kapni. Biciklivel jártam ki a falvakba, a nagyobbak kiszaladtak az udvarra, hogy segítsenek beállítani a helyére a kerékpárt. Észrevettem, hogy aki az előző óra előtt segített elhelyezni a biciklimet, többet nem jött hittanra. Sorban elmaradoztak, mert megfélemlítették őket. Egy fiú arról beszélt nekem, hogy pap szeretne lenni, de később már nem jött. Amikor találkoztam vele, megkérdeztem, miért maradt el? Az igazgató azt mondta, ha pap akarok lenni, ne járjak hittanra, mert akkor nem vesznek fel a középiskolába. Az is megtörtént, hogy amikor levették a keresztet az osztályban, egy nyolcadikos fiú, aki a ciszterekhez járt, bátran felállt, és tiltakozott: ezt nem tehetik meg! Kitiltották minden egri tanintézményből, a városszéli iskolába járt ki biciklivel, hogy befejezhesse az általános iskolát – mondja Tóth Ilona, felelevenítve a kommunizmus időszakának mindennapjait. A hatóságok a szerzetesi iskolákat lefoglalták, minden éjszaka jöttek, és szakaszonként államosították, lepecsételték a termeket. Hiába próbálták a nővérek az ott lévő értékeket más termekbe menteni, végül mégis az államé lett minden. Czapik érsek úr rendelkezése szerint a fiataloknak haza kellett menni, pedig vállalták volna az idős nővérekkel együtt az oroszországi deportálást is. De az üzenet szigorú volt: aki nem megy haza, el van bocsátva az intézetből. Hazamentem, ahol szüleim öt kistestvéremet nevelték. Az alkalmazottakat elküldték, ezért minden házimunkát én végeztem. Már hajnali négy órakor takarítottam, söpörtem az udvart. Egy alkalommal megjelent két rendőr: – Tóth Ilonát keressük. – Én vagyok – válaszoltam. Meglepődve látták, hogy ilyen korai napszakban már dolgozom, köszöntek és elmentek. Vártam, hogy visszajönnek és elvisznek. Elhatároztam, hogy akkor apácaruhába öltözöm, de nem vittek el – folytatja a nővér. Egy ideig a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei adóügyi irodában dolgozott. Amikor onnan elküldték, felajánlották neki, hogy keresnek számára másik állást. De Ilona nővér nem akart sem a tanácselnök titkárnője lenni, sem a templommal szembeni irodában dolgozni, ahol figyelhetik, mikor jár misére. Bőrgyógyászati asszisztensként helyezkedett el. Tudták róla, hogy szerzetes nővér. Hét évig dolgozott itt, majd Rákosligetre került a Szolidaritásba, ahol rendtársával, Gizella nővérrel dolgozott együtt. Ezek után izgalmas fordulatot vett az élete. Meghívó útlevéllel 1965-ben kikerült Észak-Olaszországba, ahol egy évet töltött a meráni rendházban. Itt felajánlották neki, hogy Argentínába utazhat, vállalja-e? – Három hétig utaztunk az Atlanti-óceánon, nagyon nehéz időszak volt, azt hittem, soha nem jöhetek vissza Magyarországra. Spanyolul nem tudtam, így a magyar menekült családok gyermekeit tanítottam anyanyelvükön írni, olvasni. Negyven kis tanítványom volt, akiknek szülei az első és második világháború idején, valamint 1956-ban jöttek ki. Később elvégeztem az ottani főiskolán az ének-zene szakot. Színdarabokat is betanítottam a gyerekeknek a Fatimai Szűzanyáról. Előadtuk Kacsóh Pongrác János vitéz című művének átdolgozott változatát. A jó hangú gyerekeknek megtanítottam a főbb énekeket, majd a darab végén, amikor hallatszik a furulyaszó, és a szereplők visszatérnek Magyarországra, mindenki sírt. Azért játszottuk el az ottaniaknak, hogy minél többen érezzenek vágyat arra, hogy hazatérjenek – emlékezik a nővér a tengerentúli élményekre. A honvágy azonban erősebb volt mindennél, ezért 1973 novemberében Tóth Ilona látogató vízumot kért Magyarországra. Azt senkinek nem árulta el, hogy nem tér vissza Dél- Amerikába. Hazaérkezve a római általános főnöknőtől kért engedélyt arra, hadd maradhasson itthon. Miskolcon vállalt volna munkát, de a rendőrség nem engedte, mert tudták, hogy argentin állampolgár. Jászberényben talált állást a sebészeten, és néhány évig nővérszálláson lakott. Majd rokonoknál sikerült szereznie egy lakásrészt, ezután Egerbe került a belgyógyászatra, ahol egészen nyugdíjazásáig dolgozott. – Ezalatt elvégeztem levelező tagozaton a teológiát, és hitoktattam is. Juhász Mária rendtársammal többször beszélgettünk arról, mihez lehetne kezdeni a renden belül. Eljött az 1989-es év, és az egyik atya jóvoltából tudomásunkra jutott, hogy egy kis rész felszabadult az egri intézetünkből. Gyorsan megírtuk a kérelmet, és megkaptunk két tantermet, ahol elindulhatott a gimnáziumi oktatás. Majd fokozatosan mind több épületrész lehetett a miénk. Németországból székeket, asztalokat, berendezési tárgyakat ajándékoztak nekünk, így tudtuk felszerelni az iskolát. Kezdetben kézimunkát, hittant, éneket tanítottam az ottani növendékeknek, majd felváltottak a fiatalok. Rövid ideig spanyolt oktattam az egri kispapoknak.” Kilenc évig volt az egri intézet főnöknője, négy éve került Zugligetbe, ahol harminc idős nővér él. Itt a házimunkában segít, a portán teljesít szolgálatot. – A földszinten lévő kápolnába hetente jár hozzánk misézni egy idős jezsuita atya. Mindennap átmegyünk a templomba a szentmisére, ahol imádkozunk országunkért, papi, szerzetesi hivatásokért és a rendünkért, amely idén ünnepli alapításának négyszáz éves évfordulóját – fejezi be kalandos élettörténetét a nyolcvankét éves szerzetes nővér.
