Az újkorban a könyvnyomtatás, a világ kitárulása, a természettudományok és a technika gyors fejlődése tette szükségessé, hogy egy-egy új nemzedék ne csak beszélni tanuljon meg, hanem írni-olvasni is, s világra nyíló érdeklődését szakemberek elégítsék ki rendszeres ismeretek átadásával. A XVII. század óta egyre több iskolázott emberre lett szüksége a társadalomnak. A modern állam egykettőre törvénybe iktatta a fiatalok általános tankötelezettségét. S az új szerephez jutott iskolát nemcsak oktató intézménnyé tette, hanem a fiatalok első tágasabb közösségi tapasztalatainak színhelyeként is tekint rá. Ha minden nagykorú állampolgár szavazójoggal rendelkezik, s a közélet felelős tényezője lesz, jó, ha korán megszokja, hogy sokan sokfélék vagyunk, s egymás megértésére kell törekednünk, kölcsönös együttműködésben építhetjük a jövőnket. Az állam mind nagyobb szerepet vállalt az iskolák létesítésében, működésük törvényi szabályozásában. A nagy totalitárius diktatúrák arra törekedtek, hogy az iskolák segítségével akár a szülők nemzedéke ellen fordítsák a fiatalokat. Azzal a jelszóval, hogy az állam többet tud a szülőknél – a jövőről, s a fiatal nemzedéknek javára lesz, ha helyettük ő határozza meg oktatásukat és nevelésüket.
Az egyház a második világháború után, a II. vatikáni zsinaton fogalmazta meg azt a tanítását, hogy a fiatal nemzedék neveléséről elsősorban a szülőknek kell gondoskodniuk. Az állam kötelessége, hogy ebben – iskolák alapításával, működtetésével – segítségükre legyen, de a közoktatás lehetőségeit úgy kell kialakítania, hogy a szülők többféle iskola közül választhassanak. Például a hívő, keresztény szülők találjanak megfelelő egyházi iskolát, amely az állam törvényi előírásai szerint s az állami költségvetésből részesülve, de keresztény szellemben oktatja s neveli a rábízott fiatalokat. Ezen túl arra is igényt formál az egyház, hogy az állami iskolákban is jelen legyen – legalább választható tárgyként – a hittan. A hívő szülőket több, esetleges körülmény arra késztetheti, hogy állami iskolába írassák gyermeküket, de ott is meg kell kapniuk azt a lehetőséget, hogy más tanulmányaikkal egyidejűen hitoktatásban részesüljenek. Vajon nem volna egyszerűbb, ha a hit tanítását – vagy a hitre nevelést – az egyház saját intézményeiben, az iskoláktól függetlenül végezné? Nálunk, Magyarországon a marxista diktatúra idején papíron megvolt a szülők joga arra, hogy iskolai hittanra járassák a gyerekeiket, de ennek a jognak a gyakorlása áttörhetetlen falakba ütközött. A diktatúra lassú enyhülése viszont lehetővé tette, hogy a plébániák körül kialakuljanak ifjúsági csoportok, s azokban helyet kapjon az iskolából kiszorított hitoktatás. Sokan úgy gondolják, hogy ezek az eredetileg kényszerpályának tetsző lehetőségek mára jónak, fejlődésképesnek bizonyultak, mellettük kár az iskolai hitoktatás visszaállításán fáradozni.
Az egyháznak valóban van a templomban s a templom körül állandó tanító tevékenysége, s ezzel tudatosan, szervezetten fordul a fiatalokhoz is. A rendszeres vasárnapi prédikáció és a plébánián folyó, főként a szentségek fölvételére előkészítő katekézis azonban nem pótolja, inkább csak személyesebbé teszi, kiegészíti a rendszeres hitoktatást, annak viszont természetes „helye” az iskola. Az iskolában tantárggyá válik a hittan, s ezzel veszít személyes, megszólító jellegéből, viszont teljesebbé, rendszeresebbé lesz. Egy elsőáldozási előkészítésben például szót lehet ejteni általában a szentségekről, meg lehet tanítani a gyónásra- áldozásra készülőket arra is, hogy felnőttkorukban majd részesülhetnek a házasság szentségében, ha fiúk, pappá lehetnek, de a hét szentség „objektívebb”, egyforma gondossággal történő bemutatására az iskolai oktatásban kerülhet sor. A modern iskolai oktatóprogramokat nagyon tudatosan hozzáigazítják a fejlődéslélektan korszakhatáraihoz. Az iskolai hitoktatásnak is alkalma van varra, hogy a hittani, erkölcstani, liturgikus „tudnivalókat” a fiatalok korához, más tárgyakból szerzett ismereteihez igazítsa. Jézus Anyját már a kisgyermek Szűz Máriaként szólítja meg, de még az elemista sem ismeri, nem is kutatja a szűz szó jelentését, s jóval később jön el az ideje annak, hogy egy fiatal – középiskolás korában – a szeplőtelen fogantatás hittételének értelméről tanuljon. A hit maga, mint személyes meggyőződés, Jézushoz és Jézus egyházához való tanítványi hűség: kegyelem, önkéntes, személyes „teljesítmény”. Ha erre gondolunk, azt kell mondanunk, hogy a szülőknek elsősorban imádkozniuk kell gyermekeikért, hogy Istentől megkapják a hit ajándékát. Ugyanakkor gondolniuk kell arra is, hogy saját hitükkel, hitből fakadó életükkel kedvet támasszanak gyermekeikben erre a hitre. Mit meg nem teszünk azért, hogy világi tudományokban, művészetekben, ügyességekben való otthonosságunkba bevezessük a nyomunkba lépőket! Hiszen magunk tapasztaltuk, hogy ezek adnak tartalmat, örömet a munkánknak és az életünknek. Ugyanilyen tudatos, de könnyed, találékony igyekezettel ébresztgetjük gyermekinkben a hit iránti érdeklődést, a hitben való elköteleződés igényét is. De amellett azon is fáradoznunk kell, hogy egy hitbéli műveltséget átadjunk nekik, vagy ha már nagyobbak, hogy velük együtt tegyük saját hitbéli műveltségünket korszerűbbé, a világi műveltséggel folytatott „párbeszédben” elevenebbé. Ez történik az iskolai hitoktatásban.
II. János Pál pápa tizenegy éve, 1998. szeptember 14-én írta alá Fides et ratio (A hit és az értelem) kezdetű enciklikáját. „A hit és az értelem mintha két szárny volna, amely lehetővé teszi, hogy az emberi szellem az igazság szemléletére eljusson” – ez a körlevél első mondata. Később (a 48. pontban) pedig ezt olvassuk: „Az értelem, megfosztva attól a serkentéstől, amit a kinyilatkoztatás jelent, mellékutakra tévedt, emiatt már-már szeme elől veszti végső célját. A hit viszont, ha lemond az értelemről, az érzelmi megrendülésre és a tapasztalatra veti a hangsúlyt, s ezzel azt kockáztatja, hogy elveszti egyetemes jelentését.” A hit és az értelem módszeres „párbeszédének”, együtt növekedésének természetes „helye” az iskola. A polgárainak emberi méltóságát biztosító államnak feladata, hogy iskoláiban biztosítsa a fiatalok lehetőségét a hittan tanulására. Nem úgy, hogy a hittanárok fizetését az egyháztól várja, hiszen ha fakultatív tárgyként megjelenik egy iskolában a tánc vagy a tehetségesebbek igényeit biztosító különleges zeneoktatás, annak költségét is az állam állja – az adófizetők pénzéből, akik közé a szülők is tartoznak. Az egyház dolga, hogy megfelelően képzett, megbízható hitoktatókról gondoskodjék. Olyanokról természetesen, akik meggyőződéssel vállalják, élik a hitet, amelynek oktatói. A szülőknek pedig ki kell küzdeniük mindezt, s aztán oda kell lépniük a gyermekeik mellé, nem azért, hogy számon kérjék tőlük, tanulják-e ezt a „különös” tantárgyat, hanem hogy velük együtt újra meg újra végigjárják a hitbéli műveltség útjait, s közben maguk is megfiatalodjanak. A papok éve van, talán lesz év, amelyben a világi hitoktatókért is imádkozunk. Addig is jó törődnünk velük. Nem könnyű, de nagyon szép a szolgálatuk.
