– Színészként kezdte a pályáját. Mi az, amire igazán jó szívvel gondol abból az idő szakból?
– Az ifjúságomra. Fiatalok voltunk, gyönyörűek voltak a lányok, személy szerint örültem, hogy sikerült megúszni az ’56-os megtorlásokat, Istennek hála ezért. Bár diktatúra volt, tele voltunk hittel és reménnyel a jövőt illetően. Szerepelni akartunk és híresek lenni. Most már elmondhatom: az egyik tanárom, Sulyok Mária színésznő azt mondta az édesanyámnak, hogy büszke lesz még a fiára, merthogy ő nagyon tehetséges színészt lát benne. Amikor azonban áttértem írónak, és az első könyvemből, A csokornyakkendős című novelláskötetből tiszteletpéldányt küldtem neki, válaszra se méltatta. Másoktól tudtam meg: mélyen elítélt amiatt, hogy elhagytam – ahogy ő látta, elárultam – a színészi pályát.
– Tényleg árulás volt ez?
– Ha jobban belegondolok, valójában előbb készültem írónak, mint színésznek. Ahogy a Pecúrok című iskolaregényemből is kiderül, már kisdiákként cowboytörténetet írtam a számtanfüzetembe. Csak amikor Debrecenbe kerültem gimnáziumba, akkor csapott meg a színház szele. Ma már úgy látom, Isten keze is benne volt a döntésemben: egész életemben kísértett, hogy külsőleg nagyon hasonlítok Adyra. Többen mondták is, hogy én tudnám igazán eljátszani a költőt egy filmben, akinek azért még nagy kultusza volt akkoriban. A film végül nem született meg, de ha elkészül, olyan népszerűséget hozott volna számomra, ami bizonyára megakadályoz a pályamódosításban. Aztán a színészet előadó-, az írás viszont alkotóművészet. Ha valakinek mindkettőre megvan a képessége, de nem tudja párhuzamosan csinálni őket, mindig az utóbbi kerekedik felül. Végül azt is az okok közé sorolom, hogy a színészet a legkiszolgáltatottabb művészeti ág, akkor pedig különösen az volt. Nem tudtam vállalni, amikor kikerülve a főiskoláról szembesültem ezzel.
– Tapshoz kérem a szereplőket! címmel írt novellafüzért a színházi életről. A nekem adott példányba azt írta, hogy az ott megszerzett tanulságokat magával hozta az írói életbe. Mik voltak ezek?
– Hangsúlyozom, hogy színészi mivoltomat sem tagadtam meg soha. Nagyon becsülöm a pályán maradt kollégáimat, és talán nem véletlen az sem, hogy a barátaim többsége is közülük való. A színészet tehát éppúgy hozzám tartozik, mint az írás, és a bennem lakó színész rengeteget segített a bennem lakó írónak. A kettő mindig közösen dolgozott, amikor a műveim születtek. A tanulság pedig a következő: ha a színész nem éli át a szerepet, azt a közönség rögtön észreveszi. Én íróként is a közönségnek dolgoztam mindig. Arra törekedtem, hogy a szülőfalumban élő parasztember és az egyetemi professzor egyaránt örömét lelje az írásaimban.
– Színészként milyen szerepeket játszott?
– Amilyeneket rám osztottak. Részben éppen ezt értem a szakma kiszolgáltatottságán. Jellegzetes fejjel bírok, így általában karaktereket vagy intrikus szerepeket alakítottam. Például a vizsgaelőadásomon Csehov Három nővérének a kötekedő Szoljonij századosát játszottam, de voltam a nőgyűlölő Ripafratta lovag Goldoni A fogadósné című vígjátékában és XIII. Lajos egy Victor Hugo-darabban is.
– Íróként már meg tudta választani a karaktereit?
– Természetesen. De itt is megtörtént kétszer, hogy felkérésre írtam. Például a református egyház kiadójának a felkérésére A szabadság nótáriusa című regényemet Ráday Pálról. Asztal körül borozgatva igent mondtam rá, és csak másnap gondolkoztam el azon, mit is vettem a nyakamba. Úgy tűnt számomra, hogy nincs nála unalmasabb figura. Már azon voltam, hogy visszaadom a megbízást, amikor rádöbbentem: ha valakin, hát Rákóczi szürke eminenciásán keresztül megírhatom a szolgálat apoteózisát. Ez az ember zokszó nélkül, becsülettel szolgálta az egyházát és a magyarságát is, és csak azért nem lehetett kancellár, hanem csupán kancelláriai direktor, mert nem volt főnemes.
– Mi volt a másik megrendelés?
– Pár éve Tata város önkormányzata kért fel a Bakócz Tamás esztergomi érsekről szóló dráma megírására. Egy hét gondolkodás után elvállaltam a felkérést, mert a szívem mélyén talán izgatott is Bakócz személye: úgy véltem, hogy a kommunista történetírás méltatlanul szorította háttérbe, hiszen korának az egyik legnagyobb formátumú egyénisége volt, akiből majdnem pápa lett. Tudatában volt a török jelentette veszélynek, és meg akarta menteni az országot. Titkos terve volt, hogy Dózsa vezetésével egy második fekete sereget állít föl, azonban elképzeléseit az őt mindig is gyűlölő főurak keresztülhúzták, és szörnyű testvérháború lett belőle. A nagyrahivatott című darabot a Dózsa-felkelés ötszázadik évfordulója alkalmából jövő tavasszal várhatóan több helyszínen is bemutatják szerte az országban.
– Amikor nem felkérésre írt, mi alapján választott?
– Bibliaolvasó ember vagyok, és egyszer – van már ennek vagy negyven éve – rádöbbentem: azon kívül, hogy ő fordította le először magyar nyelvre a teljes Szentírást, semmit sem tudok Károli Gáspárról. Aztán Debrecenbe kerültem, és a kollégiumi könyvtárban munkához láttam. Ahogy születőben volt a regény, a forrásmunkák tanulmányozása közben hamar belebotlottam Méliusz Juhász Péterbe, valamint a zsoltárfordító Szenci Molnár Albertbe is, és már alig vártam, hogy őket is egy-egy regényben mozdítsam élőkké. Aztán mindhármukból dráma is született később.
– Soha nem hiányzott a színházi miliő: a jelmez, a díszletek, a reflektor, a színpad?
– Bevallom, hiú vagyok én is, így sokszor még ma is hiányzik. Ezt néha előadói estekkel próbáltam enyhíteni, és két CD-t is kiadtam Ady és Csokonai verseiből. De ha a színpadon maradok, akkor nem írom meg mindazt, amit megírtam, és hát az sem lett volna jó. Színészként különben is csak a saját szerepemmel törődhettem. Íróként, pláne drámaíróként viszont az összes figurát átélhetem. Arról nem is szólva, hogy csodálatos érzés, amikor életre kelnek a színpadon. Na, ilyenkor aztán már egyáltalán nem sajnálom, hogy otthagytam a pályát, mert látom: ha jól fog az agyam, íróként még időskoromban is dolgozhatok, sőt minél idősebb az ember, annál több mű sorakozik mögötte. Viszont a színház világában – az esetek többségében – sajnos ez pont fordítva működik. Hogy én milyen regényt írtam ’56-ról? Bárki elolvashatja a Figuránsokban. De hogy milyen Szoljonij vagy XIII. Lajos voltam, arra vajon ki emlékszik manapság?
– Legújabb kisregénye díjazott lett a Kálvin Kiadó szerzői pályázatán, és még advent előtt a polcokra kerül. Mivel lep meg most minket?
– A Kossuth papja című művem Könyves Tóth Mihályról szól. Róla néhány újságcikken kívül még csak egy novellát sem írt senki. Igaz, Kossuth mellett az ő alakja is ott van a debreceni nagy templom előtt álló szoborcsoportban.
– Novellák, színdarabok, regények. Mindenről szó volt már, csak a verseiről nem.
– Holott talán először azokról kellett volna szólni, jóllehet azokat írtam legutoljára. Tíz esztendeje, hogy elveszítettem a feleségemet, akinek Isten után mindent köszönhetek. Ő többször mondogatta, hogy akár verset is írhatnék, de mindig azt válaszoltam, már annyi költő van, hogy Dunát lehetne velük rekeszteni. Az említett Ady-hasonlóság miatt is ódzkodtam ettől, hiszen volt idő, amikor még a fejemet sem mertem a könyökömre hajtani, mert mindjárt megkaptam, hogy a költőt utánzom. Ha még verset is írtam volna, senki nem mossa le rólam, hogy Ady-epigon vagyok. A lírához tehát csak drága Enikőm halála után nyúltam, mert ez a műfaj volt a legalkalmasabb arra, hogy megmutassam, ki is volt ő nekem valójában. A Hiányod hűsége című kötet sokak szerint a legszebb művem. Ha így van, azért van, mert azt nem a tollammal, hanem a szívemmel írtam.
Fotó: Kalocsai Richárd
