Néhány mondata ma is itt él bennünk, akik ismertük kivételes személyét. Többek között az, hogy „a zene, mint emberhez kötődő jelenség, transzcendens”. Orgonista korszakától kezdve teljes meggyőződéssel vallotta, hogy „a vallásosság érzése minden igazi művészben benne van”.
Ezúttal azonban nem a hívő muzsikusról, hanem a lelkes állatbarátról emlékeznék meg egy olyan eset kapcsán, melynek tanúja voltam.
A már halálos beteg Ferencsik tanította be, próbálta és vezényelte Richard Wagner Parsifalját 1983-ban, a zeneszerző halálának centenáriumi évében az Erkel Színházban. A karnagyban élő művészi alázat és ihletettség erre az időre legyőzték a halálos kórt; a Parsifal előadásain egy zseniális muzsikus lelkiereje győzedelmeskedett a romlékony emberi test fölött. Káprázatos estéket produkált az Operaház együttese, élén Ferencsik Jánossal.
Az egyik Parsifal-előadás végén egy lelkes operabarát a nézőtérről fehér házigalambot röpített a színpadra. (E szokatlan ünnepi gesztussal feltételezhetően utalva arra, hogy a szövegkönyv szerint a zenedráma végén leszáll a Szentlelket szimbolizáló galamb.) A közönség tapsát fogadó énekkar háta mögött esett földre a fiatal, riadt madár, s én fogtam meg, hogy a függöny leeresztése előtt kivigyem. Az éppen odaérkező Ferencsik percekig gyöngéden simogatta az ártatlan élőlényt, s csak ezt követően ment a színpadra megköszönni a közönség fergeteges tapsát. Arcának átszellemültségét, a jelenet kapcsán is megnyilvánuló sugárzó emberségét sohasem lehet elfelejteni.
