A sikeres filmes A bűvös vadász színpadra állításával bevonult az opera műfajban otthonosan mozgó művészek Walhallájába. Mivel közönség és szakma véleménye megoszlik a Theater an der Wien egyik legfajsúlyosabb produkciójának fogadtatásáról, érdeklődtünk, mit mond a rendező koncepciójáról, a filmmel és operával kapcsolatos látásmódjáról.
– A két műfajt nem is választanám el annyira egymástól. Mindkettőben döntő az érzelem és az intellektuális cselekmény. Mindkettő akkor jó – a rendezés szempontjából is –, ha megragadja a nézőt. Filmesként eddig is tudtam, hogy a nézőből az érzelmek maximumát kell kicsiklandoznom. Ha ez az opera esetében is sikerül, remélem, ezen a téren is sikeres lehetek, ennyi az egész.
– Ismerte A bűvös vadászt?
– Csak most kerültem hozzá közelebb, a zenéjét azonnal filmszerűnek találtam. Weber színháziasan gondolkodó szerző. Számomra a legfontosabb az volt, hogy megtaláljam azokat a szimbólumokat, amelyek a korabeli fogalmak és dolgok mai jelentését fedik. Weber romantikus operát komponált; a romantika azonban ma „konfliktusmentességet” jelent egy boldog és kiegyensúlyozott világban… „Csak a valódi romantika képes a komikum és tragikum olyan egyesítésére, mely a néző hangulatát sajátságos és csodálatos módon ragadja meg” – definiálta a stílust E. T. A. Hoffmann. Heinrich Heine, az utolsó romantikus szívesen űzött tréfát e gondolatból, akárcsak A bűvös vadász egyik legismertebb melódiájából, a nyoszolyólányok énekéből.
– Vannak bizonyos szabályok, kötöttségek az említett „definíciók” átültetésekor?
– A rendezés szabadsága határtalan! Napjainkban a Don Giovanni játszódhat egy konténerben is Spanyolföld helyett, amikor nincs szó nemesekről, csak a társadalom lecsúszott tagjairól. Én avantgardista vagyok, megőriztem a vadászhoz tartozó erdő „külső körülményeit”, hisz ez az emóciók és jó-rossz emberi tulajdonságok szimbóluma. Bár bevallom, az opera több kortárs előadását megtekintettem, és fával sehol sem találkoztam.
– Nincs szó a XVII. századról…
– Abból a korból legfeljebb a Simplicissimus lehet ismerős, és Wallenstein, akit Schiller is megidézett drámai költeményében. Ma már nehéz kapcsolatot találni azzal a századdal. Az egyszerűség kedvéért tehát az erdő maradt, de a XVII. század nem.
– A történet szerint a hercegi főerdész utódaként a sikeres vadászt, Maxot választja. Lányának, Agathénak a kezét is odaígéri, ha a fiú győz a lövészversenyen. Max azonban – mint azt a rendezés igen jól szemlélteti – nem viseli jól a rá nehezedő elvárásokat, biztos szeretne lenni próbalövése sikerében, ezért barátját, Kaspart csodaerővel célba találó golyók beszerzésére kéri. Kaspar az alvilágot hívja segítségül. A titokzatos és ördögi fekete vadász, Samiel megjósolja, lesz ugyan vadászszerencse, de Max utolsó tölténye szerencsétlenséget hoz… Az Ön rendezésében ivócimborák gyülekezetét, fiatalok fekete-vörösbe öltözött vadászpartiját látjuk. Szó sincs tehát falusi környezetről, „hivatásos vadászokról”…
– A cselekményt lényegében (de nem külsőségeiben) átültettem a társadalom diákrétegére. Maxnak versenyt kell kiállnia, ezért páni félelem fogja el. Olyan ez, mint amikor a pszichológus vizsga előtti neurotikus lelkiállapotot diagnosztizál a diáknál. Ilyenkor szinte garantált a bukás. Max arra a diákra emlékeztet, aki barátnőjének megígéri: „Ha befejeztem a tanulást, feleségül veszlek.” Vajon tényleg így gondolja?! Az éjszakai látogatás a félelmetes Farkas-ároknál és a golyóöntés tipikus junkie, afféle laza párbeszéd Max és Kaspar között:„Van még töltényed? Kérek még!” De Kaspar nem ad többet! Kaspar a peches fiatal, aki valamikor szintén többre akarta vinni, de nem sikerült neki, feladta céljait. Olyan, mint a diáklokálokban itt-ott feltűnő, meg nem értett vénfiú. Agathe pedig olyan lány, aki talán nem is igyekszik annyira férjhez menni, elhagyni a biztonságos szülői házat. Talán tartott az önállóvá válástól? Ma minden bizonnyal döntőképesebb, határozottabb lenne.
– A bűvös vadász az Ön olvasatában a férfivilág története. A női szerepek súlytalanok…
– Agathe csupán egy férfiideál, egy megállapodás tárgya. A szerelmesek ugyan éreznek valamit egymás iránt, de ez az érzés még kevés egy önálló, stabil kapcsolat megteremtéséhez. Hiányzik a hogyan tovább.
– A Farkas-árokban valóban robban a történet, felfokozódik a tragikum. Maxot hatalmába keríti Samiel, ördögi figurák kínozzák, a vörös szín vérré válik. Miért játszik a néző idegzetével; kell ennyi borzalom egy opera zenei élvezetéhez?
– E jelenet megrendezése mindig is a legtöbb szcenikus-munkát igényelte A bűvös vadász színpadra állítóitól. E pokoli jelenet a felnőtté válás árnyoldalait szimbolizálja: boszorkányszombat és Nitsch-képek… Ördögi erejű puskagolyót nem lehet „piacon” vásárolni, csak veszély és sötétség közepette. Ha kitömött vaddisznót állítanék színpadra a veszély szimbólumaként, nevetség tárgyává válnék. Samiel egyébként nem aktív gonosz szellem, csupán a drog szimbóluma, amellyel Kaspar, a sors vesztese feltehetően maga is él.
– Kaspar a „szentháromsággal” viccelődik, ami nála az ivás, szerencsejáték és szerelem hármasát jelenti. Max utolsó puskalövésekor más irányt vesz a golyó…
– Weber és a szövegíró, Johann Friedrich Kind sem kívánták a tragikus végkimenetelt. Már Kind is megálmodta a szent remetét, akinek megjelenése ugyan enyhíti a történet hatásosságát, de szerepe tanító és hitre nevelő. A gonosz hatalma fölött győzedelmeskedik a jó, az utolsó töltény Kaspart bünteti meg.
– A nyitány alatt a némafilmek korát idéző filmvetítő egy képsorban tárja szemünk elé a történetet, melyben megjelenik egy fehér leples, hosszú szakállú remete, aki az opera végén valóssá válik…
– Számomra szintén fontos a hepiend. Csak a néző érzelmeinek felborzolása kedvéért „cimborálok az ördöggel”. Hiszek az égiektől kapott jóban.
(Bécs)